Harry Potter | Eltemetett múlt

Hey babes!

Meghoztam a következő bejegyzést, ami szintén egy Harry Potter fic, ha már a kedvenc fandomom. Még az új Legendás állatok film után kezdtem megint rákattanni Albus és Gellert kapcsolatára, így írtam velük egy szöszt, szokás szerint angst lett (egyébként Petrának készült, csak hogy feldobjam a napját). Jó olvasást! ♥️

HP | Grindeldore | novella | angst

Albus Dumbledore egyedül volt. Nem rég nevezték ki a Roxfort új igazgatójának, így az irodájában állt, de furcsán idegennek érezte a környezetét. Más esetben örült volna a rengeteg eszköznek, könyvnek, és tudásnak, amit ráhagytak, akkor viszont nem tudott ezekért lelkesedni. A hatalmi helyzet megijesztette, mert megígérte magának, hogy nem akar majd vezető szerepben lenni, most pedig mégis itt volt, és egy egész iskola számított rá.

Legutóbb, amikor hatalmat akart, nem lett jó vége, és még most is viseli a következményeket. Sejtette, hogy még nincs vége, de félt befejezni. Nem tudott megint Gellert szemébe nézni, azok után, ami köztük történt. Hagyta magát tőrbe csalni, és nem vette észre az intő jeleket, de azóta se tudta őt hibáztatni, csak saját magát. Neki kellett volna időben rájönnie, hogy ez nem fog működni. De nem ment. Grindelwald mellett életében először úgy érezte, hogy nincs egyedül. Hogy van valaki, aki megérti a gondolatait, aki hasonlóan nagyra vágyik, mint ő, és akivel közösen el tudják érni a céljaikat. Időközben viszont rá kellett jönnie, hogy mindketten mást szeretnének, és ezt együtt nem tudják megvalósítani. Ő tehetett az egészről. Nem tudott elég nagyot, merészet álmodni, és túl gyáva volt, hogy megtegye a lépéseket.

Úgy érezte, valaki tényleg megbecsüli, és szeretni tudja. Száműzni akarta az emlékeit, de azok akaratlanul is visszakúsztak a tudatába. Szinte érezte az érintéseket, ahogy egy erős kéz megszorítja az övéit, miközben az asztalnál ülnek a jegyzeteik felett, és végre valami áttörést érnek el. Ahogy lágyan a füle mögé tűrik a hosszú hajtincseit, amikor a szemébe hullottak. Amikor betakarják és végigsimítanak a karján, mert a kanapén aludt el munka közben. Amikor már nem bírja tovább, és kiborul, hogy aztán a karok erős szorításában megnyugodhasson. Ahogy egy-egy átdolgozott éjszakán lágyan összeérnek az ajkaik, amikor már a fáradtságtól nincs máshoz erejük. Amikor reggel egymást ölelve ébrednek, és a másik illata körbeöleli minden porcikáját.

A gondolatokra egy könnycsepp gördült le az arcán, de már nem volt vele senki, aki letörölhette volna őket. Magára maradt az irodai eszközökkel, a felelősséggel, és a gondolataival, amiket már nem bírt tovább elfojtani. Bármit megadott volna, hogy még egyszer belenézhessen a kék szemekbe, amik szeretetet sugározva, áthatóan nézik őt, és érezhesse Gellert Grindelwald ajkát a sajátján, de a köztük lévő kapocsból már nem maradt semmi, csak gyűlölet.

Remélem, tetszett nektek ez a rövidke szösz, jövőhéten egy kicsit vidámabb játékkal érkezem. 

Love, az örök HP fan, Lyl ♥️

Drarry | Szürke szemek

Hello dearies!

Jelentem, holnap újranyit a Jó blogok tárháza, és most igyekszem minden blogomon többet jelen lenni. Ezért meg is hoztam a következő bejegyzést, ami megint angst lett, pedig én igazán próbálkoztam valami vidámat összehozni, de nem sikerült, annak ellenére, hogy kedvenc párosom. A novella egyébként Rutának készült. Jó olvasást! ♥️

HP | Drarry | novella | angst

Az elegáns kis kávézó az Abszol-út egyik eldugott utcácskájában volt. Harry Potter elnyomott egy mosolyt, mert Madam Puddifoot roxmortsi teaházára emlékeztette, ahol eltöltött már pár kínos percet. Bár itt nem volt semmi rózsaszín, mégis ugyanolyan nyugtalanul lépett be a helyiségbe, mint évekkel ezelőtt oda, és ugyanúgy kerülte az ott lévő párokat a tekintetével. Mélyet sóhajtott, amikor meglátta a szőke tincseket az egyik saroknál lévő asztal mellett, majd elindult arra. Pár órája még a King's Crosson állt, és büszkén nézte a távolodó vonatot, miután a saját fiának segített eloszlatni a kételyeket, most meg nem tudott megbirkózni a sajátjaival. Végül úgy döntött, nem menekülhet tovább, így odaült az asztalhoz, Draco Malfoyjal szemben. Nem köszöntek egymásnak, ahogyan délelőtt sem, mert egyikük sem tudta, hogyan.

– Melyik ház? – kérdezte a szőke férfi, mire Harry halványan elmosolyodott. Azelőtt kapta a híreket a Roxfortból, mielőtt elindult otthonról.

– Griffendél, csak úgy, mint a bátyja, James – mondta. – Nálad?

– Meg mint az apja... Természetesen Mardekár. – Draco büszke vigyorra húzta a száját.

– Vannak dolgok, amik nem változnak.

Mindketten a saját roxfortos éveikre gondoltak, a rivalizálásokra, amiken most majd a fiaik mennek keresztül, de keserű gondolatot ébresztettek az emlékek. Egy ideig egyikük sem szólt, csak csendben néztek ki az ablakon, elkerülve a beszélgetést, amire már évekkel ezelőtt sort kellett volna keríteniük. Végül megitták a kávéjukat, egyikük sem húzta sokáig, aztán egyikük feldobta, hogy sétáljanak. A sötétben legalább már nem látták egymás arcát. Ugyan szeptember volt, de estére elég hidegre fordult az idő, így mindketten összehúzták az átmeneti kabátjukat.

– Tudod, hiányoztál – szólt végül Draco, olyan halkan, hogy Harry is alig hallotta. Átkozta magát, hogy kimondta, miután az alacsonyabb, fekete hajú férfi nem felelt, és már azt is megbánta, hogy megszervezték ezt a találkozót. Évek óta nem beszéltek, csak néha pillantották meg egymást egy-egy eseményen, de az aznap délelőtt felhozott mindent, amit addig próbáltak elfojtani. Mindketten tudták, hogy a másik ott lesz, de a valóság ennek ellenére is fájt.

Harry Potter szótlan volt, erre most tényleg nem tudott felelni. Neki is hiányzott a másik, pokolian, de tudta, hogyha ezt kimondja, akkor egy olyan lavinát indít el, ami elől nem tud elmenekülni. Lopva oldalra pillantott, de a csalódott és elkeseredett arcot látva elkapta a fejét. Ugyanezt az arcot látta akkor is, amikor elköszöntek egymástól, annyi évvel ezelőtt. Senkinek nem beszélt arról az időről, amit a Roxfort biztonságot nyújtó rejtett folyosóin és a Szükség szobájában töltöttek együtt , és tudta, hogy a másik is hallgatott. Azóta se verte ki a fejéből azokat a szürke szemeket, amik végtelen szomorúságot árasztottak akkor, és amik mintha nem is változtak volna.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a kereszteződést, és ha a szőke férfi erős karjai nem rántják vissza, le is lépett volna az útra. Végül egy néma pillantást vetettek egymásra, és egy mellékutcába indultak, amit megvilágított egy közeli kocsma. Harry még mindig érezte a csuklóján a helyet, amit néhány pillanattal azelőtt még a férfi hideg ujjai szorítottak. Nem bírta tovább.

– Draco – suttogta, és végre belenézett a szürke szempárba, amit addig annyira került. – Szeretlek. Soha nem tudtalak elfelejteni. Feleségem és gyerekeim vannak, ahogyan neked is. Ginnyt is nagyon szeretem, próbálom megbecsülni, de soha nem éreztem iránta azt, amit irántad. Azóta se vertelek ki a fejemből.

Megint lehorgasztotta a fejét, így nem láthatta, ahogy a szomorú szemekben valami más is megcsillan. A szőke varázsló közelebb lépett, és kissé megemelte a férfi állát. Sok mindent szeretett volna mondani, de nem tudta elkezdeni.

Csak egy rövid, lágy csók volt. Nyoma sem volt már a két elszánt fiatalnak, akik egymás karjaiba menekültek a körülöttük lévő világ szörnyűsége elől. Mindketten azt tették, amit elvártak tőlük, és abba nem fért bele a kapcsolatuk. A zöld és szürke szempár még egyszer egymásba fonódott, mielőtt visszatértek a saját életükbe, amikbe kettejüknek nem volt helyük. 

Remélem tetszett, jövőhéten egy hasonlóan vidám novellával érkezem, de utána boldogabb vizekre evezünk! ♥️

Love, az angstqueen, Lyl

Retró kihívás | Wanted Dead or Alive (songfic)

Hey babes!

Múlt héten ugyan kimaradt a bejegyzés, de most egy picit hosszabb novellával jöttem az eddigi párszázszavasok után. A retró kihívás keretei között íródott, amiből még szeretnék többet írni, a szabályokat, bejegyzéseket, forrást ITT találjátok hozzá. Gigertől egy Queen, egy Bon Jovi és egy Green day számot kaptam, a középsőre esett a választásom. Igazából teljesen más oldalról közelítettem meg a dalt, mint az eredetiben, egy pszichodrámát próbáltam összehozni, miután hagytam, hogy megihlessen a szöveg. Jó olvasást (ismét egy vidám történet)! ♥️

songfic | Wanted Dead or Alive | pszichdráma (akar lenni) | angst

Magamra húztam a kapucnimat, és kissé összébb húztam az elnyűtt farmerdzsekimet, hogy óvjon a hidegtől és a szemerkélő esőtől, de ez sem segített túl sokat. Beálltam egy szűk mellékutcácska sarkára, a kukák mellé, majd elővettem egy gyűrött doboz cigit. Csalódottan láttam, hogy már csak három szál van, de azt még nem tudtam, honnan szerzek többet. Rágyújtottam, és bámultam ki a forgalmas útra. Zenelejátszók, földet bámuló, mélabús emberek, akik siettek, ezért fel se fogták a körülöttük zajló világot. Úgy éreztem, már ezerszer láttam ezt képet, minden annyira monoton, soha nem történik semmi. Néha egy-egy mentős vagy tűzoltó belezavart a mindennapi zajba, előfordultak balhék, hangos veszekedések, de semmi nem törte meg igazán a ritmust. Rosszul voltam attól, hogy senki nem mutatott újat, minden ugyanolyan szürke, sőt, csak napról-napra szürkébb.

Hirtelen fojtogatónak éreztem a levegőt, túl fülledt volt, túl sok. Megígértem magamnak, hogy ezt a pár napot kibírom, de nem ment. Semmi pénzem nem volt, szóval valahonnan szereznem kellett. Napok óta ezen a környéken járkáltam, figyeltem és hallgattam. Tudtam, hogy van egy üres lakás innen két utcára, de oda csak a legvégső esetben akartam menni. Hirtelen viszont egy meglehetősen kellemetlen zaj ütötte meg a fülemet, így rohanni kezdtem. Túl közel éreztem a rendőrautók szirénáját, szóval előkapartam a zsebemből a kulcscsomót, amit a lakás előtti növény földjében találtam. Az ott lakóknak fel se tűnt, mikor elindultak nyaralni, hogy ott ültem épp a lépcsőházban, ahol pár órával azelőtt elaludtam. Odaértem a kapuhoz, majd remegő kézzel próbáltam megtalálni a megfelelő kulcsot. Épp akkor slisszoltam be, mikor megláttam a ház egyik lakóját arrafelé tartani, szóval reméltem, hogy nem látott meg, vagy ő is ugyanolyan, mint mindenki más, aki fel sem figyel a környezetére, csak a saját kis problémáival van elfoglalva.

Abban a pillanatban arra se emlékeztem, melyik emeletre tartok. Nem tudom, hogy jutottam be a lakásba, az egész kiesett. Talán félig másztam a lépcsőn, négykézláb. Mire felértem, csak levágódtam a kanapéra. Le akartam zuhanyozni, legutóbb egy napja ettem száraz kenyeret, nem ittam. Sem vizet, sem mást.

Mikor felébredtem, fogalmam sem volt, merre lehetek, bár ez az utóbbi hetek tapasztalatai után nem volt meglepő. Estefele lehetett, de nyár lévén még nem ment le a nap. Kimásztam a fürdőszobába, és belepillantottam a tükörbe, de a látvány megijesztett. Talán egy hónapja borotválkoztam utoljára, a hajam is megnőtt már, a szemek alatt sötét karikák látszottak, a szemem durván bevérzett, és sok ráncot összeszedtem, mióta eljöttem otthonról. Az eljövés talán nem is a legjobb szó. Kiraktak. Megszöktem.

Miután megmostam az arcom, és le is zuhanyoztam, elindultam körbenézni a lakásban. A családnak két gyereke lehetett, két kis szobát találtam. A sajátjaimra gondoltam, már nem láttam őket egy éve. Az egyik sarokban egy hintaló állt. Nekik is van otthon. Nekem is volt. Nem bírtam tovább a látványt, az elrendezett hálószobákat, a kirakott közös képeket, így megkerestem a konyhát, mert a hasam már korgott. Találtam toast kenyeret, megpirítottam kettőt, de azokat is nehezemre esett lenyelni. Mostanában keveset ettem, amitől az elején mindig éhesebb voltam, most viszont már minden falatot sokáig kellett rágnom, hogy lemenjen. Végül benéztem a hűtőbe, amit később megbántam. Nem tudom, mit kerestem, de azt tudom, mit találtam: alkoholt. Mostanában nem nyúltam hozzá, és valahol mélyen éreztem, hogy jobb volt ez így, bár nem saját döntés volt. Már pénzem nem volt rá. Másra kellett.

A következő pár óra homályosan van meg. Emlékszem a dohány szagára, a számból kiömlő sörre, amikor már nem tudtam normálisan nyelni. A füst csípős szagára, akkor már égett a gyomrom, meg a tüdőm is, bár inkább a szívem. Találtam egy gitárt. Először csak párszor megpengettem, egy idő után viszont énekelni próbáltam, de a hangom fojtott és rekedtes volt. Már rég nem szólaltam meg, közben pedig sokszor köhögési roham tört rám, ennek ellenére pedig elszívtam az újabb és újabb szál cigiket. A dohányom már összekeveredett a fűvel, nem is számolgattam már, hogy mennyit juttatok be a szervezetembe. Egyre erőteljesebben énekeltem, a végére talán már üvöltöttem is, nem tudom. Elborult az agyam, felálltam a kanapéra, a gitárt már szinte ütögettem, nem is pengettem. Aztán elkezdtem földhöz vágni, közben már nem is dallam tört fel a torkomból, hanem reménytelen ordibálás. Nem gondoltam semmire, mégis mindenre, miközben a gitárt hozzávágtam bármihez, amit értem, majd az öklömmel püföltem. Levertem vele a falakról a család közös képeit, majd elkezdtem a húrokat letépkedni. Romboltam, de nem tudatosan, csak kiadtam minden dühömet. Végül a sarokba hajítottam a hangszer maradványait, majd lerogytam a padlóra, akkor már zokogtam. Fulladozva próbáltam visszanyelni a könnyeimet, állati hangokat produkálva. A hajamat téptem, majd ott kucorogtam a sarokban. Magzatpózban fetrengtem, a saját szennyemben. Így aludtam el megint.

­***

Egy ház előtt álltam, takaros kis kerttel, lenyírt fűvel, tökéletesen berendezett környezettel. Talán túl tökéletes is volt. Elindultam a gondosan lehelyezett járólapokon a bejárat felé, majd beléptem. Ismerősnek tűnt a hely, mégis idegen. Talán a makulátlan tisztaság, meg a precízen elhelyezett tárgyak miatt. Mindennek pontosan ki volt centizve a helye, még a díszek is katonásan álltak egymás mellett. Úgy éreztem, minden léptemmel, mozdulatommal, és a lélegzetemmel is csak beszennyezem a környezetemet. Tudtam, mit merre találok, mégis úgy éreztem, mintha most lennék itt először. Lassan felderengtek régi emlékfoszlányok, de furcsán éreztem magamat. Egy kisfiú szaladgált kint, az ablakból lehetett csak látni, egy kutyával kergetőztek. Egy másik, idősebb kissrác a sarokban játszott az építőkockákkal, egy harmadik pedig a konyhában rángatta anyukája kötényét, hogy éhes. Megzavarodtam, hirtelen megtelt a tér, és mindenhol ugyanazt a gyereket láttam, csak más-más korban. Az egyik a lépcsőn szaladgált egy papírrepülővel, viszont valaki fejvesztve rohant ugyanott felfele, mintha az életéért futna. Talán így is volt. Láttam egy hét-nyolc éves formát, aki társasozott, de a másik játékos alakja elmosódott. Szinte ugyanazt a gyereket a szekrény előtt kuporogva is megpillantottam, ő sírt, előtte pedig a kivehetetlen férfi állt, üvöltözve. Aztán változott a kép, én még mindig ugyanott álltam, földbegyökerezett lábbal, de a kisfiúk megváltoztak. A saját fiamat pillantottam meg, többedmagával, ugyanazokat a mozdulatokat csinálva, mint az én kiskori énjeim. Az egyetlen dolog, ami más lett, hogy az a férfi nem az apám, hanem én voltam. Hirtelen túl sok lett, ismét megjelentek a saját gyerekkori emlékeim, most egyszerre a másikkal, a szoba pedig összefolyt, egyszerre láttam a széthagyott játékokat, a koszos padlót, a véres konyhapultot, ahová bevertem a fejem, mikor nekilöktek; és azt a fojtogató tisztaságot, ami az érkezésemnél fogadott. Ismét úgy éreztem, hogy képtelen vagyok befogadni az egészet, hogy megőrültem.

***

Mikor magamhoz tértem, még mindig ott feküdtem, ahol végül kiütöttem magamat, ugyanolyan pózban. Hihetetlen bűz volt, ahogy feltápászkodtam, láttam a vért, ami az öklömről cseppent le. Még mindig vérzett. Hányás és húgy szaga keveredett. Azt kívántam, bár belefulladtam volna a saját nyomaimba. Émelyegni kezdtem, most már nem szűnt az érzés, ami eddig is bennem volt: menekülni akarok, el innen, a városból, a világból, de legfőképp a saját fejemből, ahova hónapok óta be vagyok zárva. Felálltam, bár nehezemre esett, majd megtámaszkodtam a falba. Körbenéztem, de fel sem fogtam a károkat, amiket én magam okoztam, mert hihetetlenül sajgott a fejem. Nem messze tőlem egy széttépett újság hevert, arra próbátam összpontosítani, amit valószínűleg pár órával azelőtt téphettem szét. Már az ideérkezésemnél észrevettem, de nem akartam belenézni. Nem érdekelt, hogy köröznek-e, vannak-e hírek, mondott-e valamit a feleségem. Napok óta eszembe se jutott, bár nem is foglalkoztam semmi mással, csak hogy eltereljem a figyelmemet, száműzzem a gondolataimat, az embereket tanulmányozzam. Felröhögtem, mély, keserű hörgéssel, ijesztően. Ítélkeztem mások fölött, mikor ott voltam én, elcsesztem az életemet, egy drogos alkoholista voltam, aki menekült az igazság elől. Tudtam, hogy nem a rendőrség miatt félek, vagy ami az elkapásom után következne, hanem hogy belenézzek a saját szemembe. Tudtam, hogy abba kéne hagynom, de nem ment.

Onnan is elmenekültem, otthagyva a romokat. Úgy éreztem, hogy tönkretettem egy család életét, ahogy apám a miénket, és én a sajátomét. Fojtogatott a levegő, de azt hiszem, ez már nem is fog elmúlni soha, örökké így marad.

***

Futottam. Nem tudtam, hova, vagy hogy ki elől, csak azt, hogy üldöznek. Sokáig álltam még a lakásban, magam sem tudom, miért, talán szembesülni akartam az általam okozottakkal, amik engem tükröztek. Az otthagyott rom én voltam, csak magamat már jóval régebben tettem tönkre. Talán ismét egy sziréna térített magamhoz, már nem tudom. Csak azt, hogy kirohantam a lakásból, úgy hagyva magam mögött, mint régebben a sajátomat. Hajnal lehetett, már világosodott. A fullasztó érzés nem múlt el, csak erősödött de ahhoz lassan hozzászoktam. Most viszont mást is éreztem, mintha figyelnének. Tudtam, hogy futnom kell, valami vagy valaki közelít felém. Nekiiramodtam, át a szűk utcákon. Kiértem a főútra, ahol embereket érzékeltem magam körül, de nem volt időm megvizsgálni őket. Talán őket is üldözte az a dolog, lehet oda kellett volna kiáltanom, de kezdtem kifogyni a szuszból, már csak az adrenalin mozgatta a végtagjaimat, esetleg a bennem maradt drog, én már rég elvesztettem az irányítást. Ahogy egy kisvárosi részhez értem, még gyorsabban rohantam, el az emlékeimtől, meg attól, ami követett engem. Néha láttam egy-egy felvillant arcot, de az elején nem tudtam kivenni, kik azok. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, és nem figyelni semmi másra, csak hogy megmeneküljek. Aztán felismertem az első arcot. A fiam volt. A fejemben hallottam, ahogy azt mondja, csalódott bennem. Már kezdett elfogyni minden tartalék levegőm, de nem álltam meg, nem tudtam megállni. Úgy éreztem, az életem múlik rajta, így hát folytattam. A saját arcomat is megláttam, aztán sorban mindenkiét: apámét, anyámét, a feleségemét, a kislányomét, akivel szinte semmi időm nem volt. Már a kezemmel próbáltam elhessegetni a képeket, kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, az arcomon könnyek folytak le. Körülöttem újra változott a helyszín, ahogy rohantam, megint magasabb társasházakat láttam, egy főutat is. Befordultam egy sarkon, talán egy sikátor lehetett, nem tudtam megmondani. Magamtól meg sem álltam volna soha, addig akartam futni, míg el nem fogyok. Végül átestem pár kukán, amiket észre sem vettem, felborítva mindent. Nem érzékeltem sem a zajokat, sem a saját kiáltásomat, nem éreztem a fájdalmat sem, ahogyan felhorzsoltam a végtagjaimat. Körülnéztem, felismertem, hogy hol vagyok. Én egyenesen futottam, nem kanyarodtam el, most mégis szinte ugyanott voltam, ahonnan elindultam. Abban a szűk kis utcácskában, ahonnan előző nap a lakáshoz mentem. A családra gondoltam, akik majd hazaérve az én mocskomat találják ott. Nem csak a koszt, a törött holmikat, hanem a romlott lényemet is. Most viszont ott ültem, egyedül, horzsolásokkal, véresen, kifulladva. Az előbb az életemért futottam, vagy magam elől, már nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy futottam. Nem is üldözött semmi. 

Én Gigert, Petrát, Majrát és Liát hívtam ki, a számaik pedig a következők:

1.  John Lennon - Imagine
2. Marilyn Manson - Sweet Dreams
3. Republic - 67-es út

 Remélem, tetszett, jövőhéten újra itt! ♥️

Love, a beteg elméjével nevetgélő Lyla 

300 | Szépség

 Hey, babes!

Itt vagyok a következő bejegyzésemmel, ezúttal egy újabb 300 szavas szösszel, amibe belefojtottam minden önértékelési problémát, just because it's fun. Jó olvasást! :))) ♥️

 300  | szösz | angst | szépség | önértékelési zavarok

A tükör előtt állt, és magát nézte.

– Annyira szép vagy! – hangzott az egyik „barátnője” szájából.

Utálta a haját, nem lehetett vele semmit kezdeni. A fésű nem segített rajta, sehogy sem állt és nem tudta megtalálni a megfelelő stílust.

– Úgy szeretnék olyan lenni, mint te! – A szobatársát se érezte soha közel magához.

Az arca egyáltalán nem volt szimmetrikus vagy arányos, az orra túl pici, a szája csak egy vékony vonal, a szemei pedig túl nagyok.

– Lélegzetelállító vagy – suttogta a fülébe a fiú, aki később kegyetlenül elhagyta.

Egészségtelenül soványnak érezte magát, a csontjai túl erősen kirajzolódtak. A combjai között hatalmas rés volt, mellei és feneke pedig mintha nem is léteznének.

– Ne aggódj ennyit magad miatt – jegyezte meg rengetegszer az anyja, de semmi érzelmet vagy törődést nem érzett a hangjában, mintha csak egy újabb tehertől akarna szabadulni.

Néha kimázolta magát, de attól se érezte magát szebbnek vagy jobbnak. Kényszerből tette, mert körülötte mindenki csinálta, de nem tetszett magán a smink.

– Te így vagy tökéletes – hallgatta kiskorában az apját.

Ahhoz mégse volt elég tökéletes, hogy a férfi vele maradjon vagy bármennyire igényelje a válás után a társaságát.

– Hogy tudsz ilyen jól kinézni? Állandóan fogyózom, de akkor sincs ilyen alakom. – Az osztálytársa is csak azért beszélt hozzá, mert nem volt jobb dolga.

Már évek óta nem érezte őszintének a saját mosolyát. Egyszerűbb volt magára erőltetnie egy művigyort, aztán az is természetesen jött.

Úgy irigylünk. Igazi szépség van. Mit használsz az arcodra, annyira szép a bőröd! Szeretnék olyan lábakat, mint a tieid.

– Ne egyél annyit. Olyan kövér vagy! Minek erőlteted azt a mosolyt, rajtad az sem segít. Elhiszed nekik, amit mondanak? Csak nem merik a szemedbe mondani az igazat. Csúnya vagy! – A démonok hangjainak annyival könnyebb volt hinni, mint a kedves szavaknak.

Remélem tetszett, jövőhéten még meglátom, melyik ötletemre lesz több időm! ♥️

Love, Lyla

300 | Roham

Ciactok babákok!

Múltkor említettem, hogy esetleg nyitok egy blogot, meg a terveimben is szerepelt a titkos projekt. Nos, jelentem, hogy pár másik husival nem rég publikáltuk az oldalt. Olvassátok szeretettel Andi, Babu, Erik, Giger, Lucia, Petra és az agymenéseimet az Altelnative-on!

Ma pedig a következő 300-as szöszt hoztam nektek, már rég volt. Jó olvasást, love ya! ♥

Ismeretlen forrás

300 | novella | pánikroham | félelem

Hirtelen minden lelassul körülöttem, akaratlanul is kiszorítom a környezetemet. Egyedül maradok a kínjaimmal. Tompán érzékelem, hogy kapkodva veszem a levegőt, fulladok, a tüdőm oxigén után szomjazik. Összerogyok, hirtelen nem vagyok képes megtartani a saját súlyomat. Félek. Nem tudom, mitől, de rettegek. A gyomrom összeszűkül, rosszullét kerülget és legszívesebben visszahánynám, amit aznap ettem. Homályosan látok, de még így is érzékelem, hogy remeg a kezem, ahogy próbálok megtámaszkodni. Hihetetlenül szédülök, ahogyan összekuporodom a fal mellé. Fázom. Érzem, ahogy ráz a hideg és vacogok. Szinte hallom a szívverésemet, ahogy eláraszt a pánik. A légszomjam elviselhetetlen, egyre inkább próbálom beszívni a levegőt, de nem megy. Gombóc nőtt a torkomban, ami nem engedi. Érzem, ahogy szinte fuldoklom. Alig látok, mintha lépteket hallanék, de már nem tudom, mi valóság. A félelem olyan hullámban tör rám újra, hogy az egész testem beleremeg. Tehetetlen vagyok. Legszívesebben ordítanék, de nem jön hang a torkomból. Minden porcikám fáj, úgy érzem, nem bírom tovább.

Mintha valaki felkarolna, de nem tudom biztosan. Már szinte semmit nem érzékelek a külvilágból. Fájnak a testrészeim, mindenem sajog. Vacogok. Úgy érzem, hogy megfulladok, egyre jobban kapkodom a levegőt, de nem használ. Hangokat hallok, mintha valaki beszélne hozzám. Talán ordít is, de nem értem. Egyre inkább rettegek. Már nem tudom, mi történik velem, csak be vagyok zárva a saját fejembe. Nem érzem a végtagjaimat, csak a kínzó fájdalmat. Lassan az eszméletemet vesztem, de most felüdülés lenne kiszabadulni. Borzalmasan félek. Nem akarok meghalni. Nem akarok megőrülni. Csak szabad lenni. Állandóan rettegek attól, hogy mikor jön egy újabb ilyen, de nem tudok rá felkészülni. A pánik hirtelen tör rám, én pedig nem tudom kezelni. Csak elveszek és remélem, hogy elmúlik a reszketés. Talán könnycseppek csordulnak le az arcomon, de nem tudom érzékelni. Lélegezni szeretnék, abbahagyni a remegést és legyőzni a félelmet. De hagyom, hogy szépen lassan felemésszen a pánik.

Remélem tetszett, szerdán pedig érkezem az Ed Sheeran book taggel!

Love, a nagyon is motivált Lyla ♥

Harry Potter | Egyedül

Sziasztok, babák!

Szeretném megköszönni nektek a játék fogadtatását, rengetegen néztétek meg a bejegyzést és sokan jelentkeztetek is. Még másfél hétig van alkalmatok rá ITT, ha még nem tettétek meg. Ma viszont egy szomorú hangvételű írást hoztam, amit egy kép ihletett, szívfacsaró, de azért remélem, tetszeni fog! ♥

 

Harry Potter | drabble | Remus Lupin | angst

Remus egyedül marad barátai halála után.

Egyedül állt a sötétben, az érzékszervei pedig egyáltalán nem működtek. Körülötte feltámadt a szél, a levelek sebesen estek le a fáról, valahol a távolban talán egy templom harangja hallatszott, de ő most egyikkel sem tudott foglalkozni. Próbálta beharapni a száját, de a könnyeket nem tudta megállítani. Hirtelen ugyanaz a kisfiú lett, aki a sarokban ült egyedül, mert senki nem akart hozzászólni, ő pedig soha nem tudta volna elképzelni, hogy barátai legyenek.
Most pedig ott állt, belefulladva a gyászba, a csalódottságba és a teljes magányba. Tíz évvel ezelőtt felkarolták, reményt adtak neki, átsegítették mindenen és ő boldog volt. Ez pedig szertefoszlott, élete egy pillanat alatt omlott darabokra. A két ember, akik először észrevették őt, többé nem voltak. Se a magas, kuszahajú srác, aki meglátta a maszk mögött az embert, se a kedves, szelíd lány, aki soha nem is látta a maszkot. A pufók kisfiú, aki mindig is felnézett rá, aki megértette őt, soha többet nem nevetett az ő béna viccein. És mind közül a legfájóbb.

A legjobb barátja, a fiú, aki bármikor fel tudta vidítani, a lelki társa, szintén eltűnt, de nem a halálba. Ez rosszabb volt, mint a gyász, vagy a mérhetetlen szomorúság, amit érzett. Fojtogatta a bűntudat, hogy nem látta korábban, és elképesztő düh marta belülről. Minden porcikáját átjárta a tehetetlen csalódottság. Három nappal azelőtt nem csak a számára legfontosabbakat vesztette el, hanem önmagát is. Rá se bírt gondolni, hogy egy évvel azelőtt vidáman ünnepelték barátjuk szülinapját. A barátjukét, aki nem csak a számukra legfontosabb három embert ölte meg az árulásával és könyörtelenségével, de őt is. Nem fizikailag, de úgy érezte, meghalt belülről.
Csak folytak a könnyei, ahogy lerakta a liliomot a sírra, majd megfordult, és lassú léptekkel elsétált. Senki nem ment utána, senki nem karolta fel és senki nem mondta neki, hogy minden rendben lesz. Egyedül volt Lily és James temetésén.

Köszönöm, hogy elolvastad! ♥

Love, a jelenleg is potyogó könnyű Lyla 

Kingsman | Pimasz mosoly

 Heyhey darlings!

Mandulagyulladással csücsülök épp az ágyamban, így megint nem volt energiám a szerdai bejegyzésre, meg későn is értem haza, szóval bocsánat. Deee, kárpótlásként hoztam egy Kingsman ficet, bár lehet ez nem nem vigasztal senkit, véletlenül angst lett (jó, lehet, hogy nem véletlenül). Ugyan az új filmet még nem néztem meg, de az első részt nem rég láttam újra, az pedig megihletett. Oké, Petra is tehet róla, ő adta a shipötletet, szóval én ezért haragszom rá, ő meg a novella miatt rám. Jó olvasást! ♥

 novella | slash | egyperces | Kingsman ff | Galahad szemszöge | visszaemlékezés | angst

Mindenben őt látta. Mindenről ő jutott eszébe. És mindenhol összefutott vele. Lehet, hogy csak ő képzelte oda, mert már rémálmaiban is szerepelt, de nem tudott szabadulni a gondolatától.

– Harry, figyelsz rám? – Töki hangja hirtelen zökkentette ki elmélkedéséből. A fiú kíváncsian nézett rá, mire megrázta magát és visszaigazította szemüvegét.

– Elnézést. Tehát, a legfontosabb, hogy ide állj... – fordult vissza a tervrajzhoz, de agyban megint messze járt.

Nem szerette azt a pimasz mosolyát. Mindig szarkasztikusan nézett a világra, de ő észrevette rajta, mikor jól szórakozott. A szája szélén ott szokott bujkálni a nevetés, mikor kiosztotta valamelyik ügynököt, vagy szívatta az újakat. De még akkor is, amikor jelentett vagy magyarázott. Sokszor érezte, hogy figyeli, még amikor nem bevetésen volt is.

Kevesen látták az igazi arcát. Az őszinte nevetését, a kedves, aggódó tekintetét. A lágy hangját. Néha szerette volna elhinni, hogy ezt csak ő ismeri, csak neki mutatta meg. De tisztában volt vele, hogy ez nem így van. Elhidegültek egy mástól, és bár ő maga nem keresett soha új kapcsolatot és inkább a munkájára koncentrált, tudta, hogy a másik soha nem bírta sokáig egyedül. Bár kívülről gyakran ridegnek és távolságtartónak tűnt, egyáltalán nem volt az, és ezt Harry valaha nagyon csodálta benne.

Évekkel ezelőtt is azzal a pimasz mosollyal indította útjára a csapatot kiképzésre, ám ő visszanézve kapott egy másikat is. Talán csak hallani vélte, de mintha egy lágy „vigyázz magadra” is elhagyta volna a száját, ő pedig bólintott, aztán elszántan elindult. Nem félt, tudta, hogy ott lesz vele, figyeli minden egyes mozdulatát és ha ő magára nem is, a másik majd vigyáz rá. És végre nem csak a jó cél és a túlélési ösztön hajtotta, hanem volt is kihez hazamennie. Tudta, hogy a másik próbál ridegen összpontosítani, de közben ujjai elfehérednek ökölbe szorított kezén, ha valami veszélyes történik, ahogyan azt is, hogy megkönnyebbülten felsóhajt, amikor elindulnak haza. Olyankor üdvözli a csapatot, majd elvonul, ő pedig utána megy és rendesen is köszönnek egymásnak. Legalábbis így volt régen és még most is így kéne lennie. Pedig most csak pimaszul rámosolyog egyet, aztán folytatja a teendőit, ő pedig már nem megy be utána.

– Szóval ide gondoltam a bázist – fejezte be Töki a gondolatait, ő pedig csak bólintott egyet, mintha felfogta volna. Valahol a fejében talán ott volt, amit a fiú mondott neki, de nem igazán tudta volna most felidézni. Szerencsére erre nem is volt szükség, mert nyílt az ajtó és Töki gyorsan felpattant, hogy az újonnan érkezettnek is elmagyarázza terveit, most, hogy Galahad rábólintott. A belépő körülnézett, majd biccentett egyet felé. Ő pedig belegondolt, hogy talán mégis szereti Merlin pimasz mosolyát.

Remélem tetszett, szerdán érkezem egy meglepetés projekttel, amin egy másik bloggerleányzóval dolgozunk! ♥

Love,  a titokzatos, ám még mindig gonosz Lyla

Artez | Búcsú

Hello, husik!

Meghoztam nektek az első Arnold x Cortez novellámat, amit már nagyon-nagyon rég meg szerettem volna írni. Majd folytatása is lesz, szőt, meg szeretném írni a történetüket, hogy hogyan jöttek össze, milyenek voltak együtt, na meg hogyan jutottak el idáig (I'm still okay, thanks for asking). Emellett egy kis újdonság: lett egy csodálatos bétám, aki megrúgdos, hogy lusta vagyok, vagy ha nincs önbizalmam, meg ha orbitális baromságot írok, üdvözöljétek szeretettel Petrát. Nézzetek be hozzá is, mert ha nem fulladtok bele a saját könnyeitekbe, akkor elképesztő a leányzó! ♥

Illetve köszönöm a legutóbbi kommentet Victoriának, ölelééés.

És ezt a csodát Artezékről is Petrának köszönhetjük, let's hug her

Artez | slash | SzJG | fanfiction | drabble | búcsú | angst (hurt/comfort)

Párizs békés utcáin idilli képet festett a lemenő nap, de ezt ebben a pillanatban a két fiú egyáltalán nem tudta értékelni. Egyikük sem szeretett fölöslegesen beszélni, ott pedig pláne nem jöttek a szavak. Cortez a lépcsőház előtti lépcsőn ült, felhúzott térdén támaszkodott és lehajtotta a fejét, Arnold pedig lassan járkált fel-alá. Végül nekidőlt az egyik fának és úgy döntött, ő töri meg a csöndet.

– Azt hiszem, hogy itt a vége. – Mikor a másik fiú felnézett, összetalálkozott a tekintetük és egy pillantra mindketten elvesztek a másik szemeiben. Cortez lassan bólintott, egyrészről mehetnékje volt, másrészről viszont ott akart maradni a barátjával, amíg csak tudott. Nem szokott tanácstalan lenni, általában tudta, mit csináljon, vagy megoldotta egyedül a problémáit, de ezúttal ötlete se volt. Végül felállt, majd ő is nekitámaszkodott a fának. Arnold tarkójára csúsztatta a kezét, majd lágyan megcsókolta, közben pedig lassan átölelték egymást. Abban a csókban benne voltak az elmúlt pár hónap együtt töltött pillanatai. Felidézték a titkos találkozásokat, a színjátékokat, amiket az osztálytársaik előtt műveltek és a délutánokat egymásnál. De ott voltak a veszekedések, a kínos szituációk és a nyáriszünet, amit külön töltöttek.

Végül elhúzódtak egymástól. Egyikük sem szokott sírni, de mindkettőjüknek könnyes volt a szeme, talán mert érezték, hogy nem húzhatják tovább. Arnold előtt ott volt egy új élet egy új városban, új lehetőségekkel. Corteznek pedig már nem volt helye ebben. Nyáron mindketten változtak, új stílus, új élmények, új jövőkép. Még egy boldog távkapcsolat reményében köszöntek el egymástól júniusban, később viszont be kellett látniuk, hogy nekik ez nem megy. Valahol talán mindig is tudták, hogy ezt nem húzhatják sokáig, a valóság viszont fájdalmasabb volt, mint azt képzelték, pedig régóta tudták, hogy ez is eljön. Az utóbbi egy hétben annyi időt töltöttek együtt, amennyit tudtak, de ennek is eljött a vége, ahogy mindennek.

Egy utolsó fájdalmas ölelésben akartak mindent elmondani egymásnak és meg sem szólalni. Végül szavak nélkül beszélték meg, érezve egymást a mozdulataikban.

– Viszlát Cortez!

– Szia Arnold.

Remélem tetszett, szerdán egy cikkel érkezem, ahol a bloggervilágot fogom kicsit boncolgatni, maradjatok velem!  ♥

Love, a kicsit sem beteg shipperqueen, Lyla