Drarry | Szürke szemek

Hello dearies!

Jelentem, holnap újranyit a Jó blogok tárháza, és most igyekszem minden blogomon többet jelen lenni. Ezért meg is hoztam a következő bejegyzést, ami megint angst lett, pedig én igazán próbálkoztam valami vidámat összehozni, de nem sikerült, annak ellenére, hogy kedvenc párosom. A novella egyébként Rutának készült. Jó olvasást! ♥️

HP | Drarry | novella | angst

Az elegáns kis kávézó az Abszol-út egyik eldugott utcácskájában volt. Harry Potter elnyomott egy mosolyt, mert Madam Puddifoot roxmortsi teaházára emlékeztette, ahol eltöltött már pár kínos percet. Bár itt nem volt semmi rózsaszín, mégis ugyanolyan nyugtalanul lépett be a helyiségbe, mint évekkel ezelőtt oda, és ugyanúgy kerülte az ott lévő párokat a tekintetével. Mélyet sóhajtott, amikor meglátta a szőke tincseket az egyik saroknál lévő asztal mellett, majd elindult arra. Pár órája még a King's Crosson állt, és büszkén nézte a távolodó vonatot, miután a saját fiának segített eloszlatni a kételyeket, most meg nem tudott megbirkózni a sajátjaival. Végül úgy döntött, nem menekülhet tovább, így odaült az asztalhoz, Draco Malfoyjal szemben. Nem köszöntek egymásnak, ahogyan délelőtt sem, mert egyikük sem tudta, hogyan.

– Melyik ház? – kérdezte a szőke férfi, mire Harry halványan elmosolyodott. Azelőtt kapta a híreket a Roxfortból, mielőtt elindult otthonról.

– Griffendél, csak úgy, mint a bátyja, James – mondta. – Nálad?

– Meg mint az apja... Természetesen Mardekár. – Draco büszke vigyorra húzta a száját.

– Vannak dolgok, amik nem változnak.

Mindketten a saját roxfortos éveikre gondoltak, a rivalizálásokra, amiken most majd a fiaik mennek keresztül, de keserű gondolatot ébresztettek az emlékek. Egy ideig egyikük sem szólt, csak csendben néztek ki az ablakon, elkerülve a beszélgetést, amire már évekkel ezelőtt sort kellett volna keríteniük. Végül megitták a kávéjukat, egyikük sem húzta sokáig, aztán egyikük feldobta, hogy sétáljanak. A sötétben legalább már nem látták egymás arcát. Ugyan szeptember volt, de estére elég hidegre fordult az idő, így mindketten összehúzták az átmeneti kabátjukat.

– Tudod, hiányoztál – szólt végül Draco, olyan halkan, hogy Harry is alig hallotta. Átkozta magát, hogy kimondta, miután az alacsonyabb, fekete hajú férfi nem felelt, és már azt is megbánta, hogy megszervezték ezt a találkozót. Évek óta nem beszéltek, csak néha pillantották meg egymást egy-egy eseményen, de az aznap délelőtt felhozott mindent, amit addig próbáltak elfojtani. Mindketten tudták, hogy a másik ott lesz, de a valóság ennek ellenére is fájt.

Harry Potter szótlan volt, erre most tényleg nem tudott felelni. Neki is hiányzott a másik, pokolian, de tudta, hogyha ezt kimondja, akkor egy olyan lavinát indít el, ami elől nem tud elmenekülni. Lopva oldalra pillantott, de a csalódott és elkeseredett arcot látva elkapta a fejét. Ugyanezt az arcot látta akkor is, amikor elköszöntek egymástól, annyi évvel ezelőtt. Senkinek nem beszélt arról az időről, amit a Roxfort biztonságot nyújtó rejtett folyosóin és a Szükség szobájában töltöttek együtt , és tudta, hogy a másik is hallgatott. Azóta se verte ki a fejéből azokat a szürke szemeket, amik végtelen szomorúságot árasztottak akkor, és amik mintha nem is változtak volna.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a kereszteződést, és ha a szőke férfi erős karjai nem rántják vissza, le is lépett volna az útra. Végül egy néma pillantást vetettek egymásra, és egy mellékutcába indultak, amit megvilágított egy közeli kocsma. Harry még mindig érezte a csuklóján a helyet, amit néhány pillanattal azelőtt még a férfi hideg ujjai szorítottak. Nem bírta tovább.

– Draco – suttogta, és végre belenézett a szürke szempárba, amit addig annyira került. – Szeretlek. Soha nem tudtalak elfelejteni. Feleségem és gyerekeim vannak, ahogyan neked is. Ginnyt is nagyon szeretem, próbálom megbecsülni, de soha nem éreztem iránta azt, amit irántad. Azóta se vertelek ki a fejemből.

Megint lehorgasztotta a fejét, így nem láthatta, ahogy a szomorú szemekben valami más is megcsillan. A szőke varázsló közelebb lépett, és kissé megemelte a férfi állát. Sok mindent szeretett volna mondani, de nem tudta elkezdeni.

Csak egy rövid, lágy csók volt. Nyoma sem volt már a két elszánt fiatalnak, akik egymás karjaiba menekültek a körülöttük lévő világ szörnyűsége elől. Mindketten azt tették, amit elvártak tőlük, és abba nem fért bele a kapcsolatuk. A zöld és szürke szempár még egyszer egymásba fonódott, mielőtt visszatértek a saját életükbe, amikbe kettejüknek nem volt helyük. 

Remélem tetszett, jövőhéten egy hasonlóan vidám novellával érkezem, de utána boldogabb vizekre evezünk! ♥️

Love, az angstqueen, Lyl