Retró kihívás | Wanted Dead or Alive (songfic)

Hey babes!

Múlt héten ugyan kimaradt a bejegyzés, de most egy picit hosszabb novellával jöttem az eddigi párszázszavasok után. A retró kihívás keretei között íródott, amiből még szeretnék többet írni, a szabályokat, bejegyzéseket, forrást ITT találjátok hozzá. Gigertől egy Queen, egy Bon Jovi és egy Green day számot kaptam, a középsőre esett a választásom. Igazából teljesen más oldalról közelítettem meg a dalt, mint az eredetiben, egy pszichodrámát próbáltam összehozni, miután hagytam, hogy megihlessen a szöveg. Jó olvasást (ismét egy vidám történet)! ♥️

songfic | Wanted Dead or Alive | pszichdráma (akar lenni) | angst

Magamra húztam a kapucnimat, és kissé összébb húztam az elnyűtt farmerdzsekimet, hogy óvjon a hidegtől és a szemerkélő esőtől, de ez sem segített túl sokat. Beálltam egy szűk mellékutcácska sarkára, a kukák mellé, majd elővettem egy gyűrött doboz cigit. Csalódottan láttam, hogy már csak három szál van, de azt még nem tudtam, honnan szerzek többet. Rágyújtottam, és bámultam ki a forgalmas útra. Zenelejátszók, földet bámuló, mélabús emberek, akik siettek, ezért fel se fogták a körülöttük zajló világot. Úgy éreztem, már ezerszer láttam ezt képet, minden annyira monoton, soha nem történik semmi. Néha egy-egy mentős vagy tűzoltó belezavart a mindennapi zajba, előfordultak balhék, hangos veszekedések, de semmi nem törte meg igazán a ritmust. Rosszul voltam attól, hogy senki nem mutatott újat, minden ugyanolyan szürke, sőt, csak napról-napra szürkébb.

Hirtelen fojtogatónak éreztem a levegőt, túl fülledt volt, túl sok. Megígértem magamnak, hogy ezt a pár napot kibírom, de nem ment. Semmi pénzem nem volt, szóval valahonnan szereznem kellett. Napok óta ezen a környéken járkáltam, figyeltem és hallgattam. Tudtam, hogy van egy üres lakás innen két utcára, de oda csak a legvégső esetben akartam menni. Hirtelen viszont egy meglehetősen kellemetlen zaj ütötte meg a fülemet, így rohanni kezdtem. Túl közel éreztem a rendőrautók szirénáját, szóval előkapartam a zsebemből a kulcscsomót, amit a lakás előtti növény földjében találtam. Az ott lakóknak fel se tűnt, mikor elindultak nyaralni, hogy ott ültem épp a lépcsőházban, ahol pár órával azelőtt elaludtam. Odaértem a kapuhoz, majd remegő kézzel próbáltam megtalálni a megfelelő kulcsot. Épp akkor slisszoltam be, mikor megláttam a ház egyik lakóját arrafelé tartani, szóval reméltem, hogy nem látott meg, vagy ő is ugyanolyan, mint mindenki más, aki fel sem figyel a környezetére, csak a saját kis problémáival van elfoglalva.

Abban a pillanatban arra se emlékeztem, melyik emeletre tartok. Nem tudom, hogy jutottam be a lakásba, az egész kiesett. Talán félig másztam a lépcsőn, négykézláb. Mire felértem, csak levágódtam a kanapéra. Le akartam zuhanyozni, legutóbb egy napja ettem száraz kenyeret, nem ittam. Sem vizet, sem mást.

Mikor felébredtem, fogalmam sem volt, merre lehetek, bár ez az utóbbi hetek tapasztalatai után nem volt meglepő. Estefele lehetett, de nyár lévén még nem ment le a nap. Kimásztam a fürdőszobába, és belepillantottam a tükörbe, de a látvány megijesztett. Talán egy hónapja borotválkoztam utoljára, a hajam is megnőtt már, a szemek alatt sötét karikák látszottak, a szemem durván bevérzett, és sok ráncot összeszedtem, mióta eljöttem otthonról. Az eljövés talán nem is a legjobb szó. Kiraktak. Megszöktem.

Miután megmostam az arcom, és le is zuhanyoztam, elindultam körbenézni a lakásban. A családnak két gyereke lehetett, két kis szobát találtam. A sajátjaimra gondoltam, már nem láttam őket egy éve. Az egyik sarokban egy hintaló állt. Nekik is van otthon. Nekem is volt. Nem bírtam tovább a látványt, az elrendezett hálószobákat, a kirakott közös képeket, így megkerestem a konyhát, mert a hasam már korgott. Találtam toast kenyeret, megpirítottam kettőt, de azokat is nehezemre esett lenyelni. Mostanában keveset ettem, amitől az elején mindig éhesebb voltam, most viszont már minden falatot sokáig kellett rágnom, hogy lemenjen. Végül benéztem a hűtőbe, amit később megbántam. Nem tudom, mit kerestem, de azt tudom, mit találtam: alkoholt. Mostanában nem nyúltam hozzá, és valahol mélyen éreztem, hogy jobb volt ez így, bár nem saját döntés volt. Már pénzem nem volt rá. Másra kellett.

A következő pár óra homályosan van meg. Emlékszem a dohány szagára, a számból kiömlő sörre, amikor már nem tudtam normálisan nyelni. A füst csípős szagára, akkor már égett a gyomrom, meg a tüdőm is, bár inkább a szívem. Találtam egy gitárt. Először csak párszor megpengettem, egy idő után viszont énekelni próbáltam, de a hangom fojtott és rekedtes volt. Már rég nem szólaltam meg, közben pedig sokszor köhögési roham tört rám, ennek ellenére pedig elszívtam az újabb és újabb szál cigiket. A dohányom már összekeveredett a fűvel, nem is számolgattam már, hogy mennyit juttatok be a szervezetembe. Egyre erőteljesebben énekeltem, a végére talán már üvöltöttem is, nem tudom. Elborult az agyam, felálltam a kanapéra, a gitárt már szinte ütögettem, nem is pengettem. Aztán elkezdtem földhöz vágni, közben már nem is dallam tört fel a torkomból, hanem reménytelen ordibálás. Nem gondoltam semmire, mégis mindenre, miközben a gitárt hozzávágtam bármihez, amit értem, majd az öklömmel püföltem. Levertem vele a falakról a család közös képeit, majd elkezdtem a húrokat letépkedni. Romboltam, de nem tudatosan, csak kiadtam minden dühömet. Végül a sarokba hajítottam a hangszer maradványait, majd lerogytam a padlóra, akkor már zokogtam. Fulladozva próbáltam visszanyelni a könnyeimet, állati hangokat produkálva. A hajamat téptem, majd ott kucorogtam a sarokban. Magzatpózban fetrengtem, a saját szennyemben. Így aludtam el megint.

­***

Egy ház előtt álltam, takaros kis kerttel, lenyírt fűvel, tökéletesen berendezett környezettel. Talán túl tökéletes is volt. Elindultam a gondosan lehelyezett járólapokon a bejárat felé, majd beléptem. Ismerősnek tűnt a hely, mégis idegen. Talán a makulátlan tisztaság, meg a precízen elhelyezett tárgyak miatt. Mindennek pontosan ki volt centizve a helye, még a díszek is katonásan álltak egymás mellett. Úgy éreztem, minden léptemmel, mozdulatommal, és a lélegzetemmel is csak beszennyezem a környezetemet. Tudtam, mit merre találok, mégis úgy éreztem, mintha most lennék itt először. Lassan felderengtek régi emlékfoszlányok, de furcsán éreztem magamat. Egy kisfiú szaladgált kint, az ablakból lehetett csak látni, egy kutyával kergetőztek. Egy másik, idősebb kissrác a sarokban játszott az építőkockákkal, egy harmadik pedig a konyhában rángatta anyukája kötényét, hogy éhes. Megzavarodtam, hirtelen megtelt a tér, és mindenhol ugyanazt a gyereket láttam, csak más-más korban. Az egyik a lépcsőn szaladgált egy papírrepülővel, viszont valaki fejvesztve rohant ugyanott felfele, mintha az életéért futna. Talán így is volt. Láttam egy hét-nyolc éves formát, aki társasozott, de a másik játékos alakja elmosódott. Szinte ugyanazt a gyereket a szekrény előtt kuporogva is megpillantottam, ő sírt, előtte pedig a kivehetetlen férfi állt, üvöltözve. Aztán változott a kép, én még mindig ugyanott álltam, földbegyökerezett lábbal, de a kisfiúk megváltoztak. A saját fiamat pillantottam meg, többedmagával, ugyanazokat a mozdulatokat csinálva, mint az én kiskori énjeim. Az egyetlen dolog, ami más lett, hogy az a férfi nem az apám, hanem én voltam. Hirtelen túl sok lett, ismét megjelentek a saját gyerekkori emlékeim, most egyszerre a másikkal, a szoba pedig összefolyt, egyszerre láttam a széthagyott játékokat, a koszos padlót, a véres konyhapultot, ahová bevertem a fejem, mikor nekilöktek; és azt a fojtogató tisztaságot, ami az érkezésemnél fogadott. Ismét úgy éreztem, hogy képtelen vagyok befogadni az egészet, hogy megőrültem.

***

Mikor magamhoz tértem, még mindig ott feküdtem, ahol végül kiütöttem magamat, ugyanolyan pózban. Hihetetlen bűz volt, ahogy feltápászkodtam, láttam a vért, ami az öklömről cseppent le. Még mindig vérzett. Hányás és húgy szaga keveredett. Azt kívántam, bár belefulladtam volna a saját nyomaimba. Émelyegni kezdtem, most már nem szűnt az érzés, ami eddig is bennem volt: menekülni akarok, el innen, a városból, a világból, de legfőképp a saját fejemből, ahova hónapok óta be vagyok zárva. Felálltam, bár nehezemre esett, majd megtámaszkodtam a falba. Körbenéztem, de fel sem fogtam a károkat, amiket én magam okoztam, mert hihetetlenül sajgott a fejem. Nem messze tőlem egy széttépett újság hevert, arra próbátam összpontosítani, amit valószínűleg pár órával azelőtt téphettem szét. Már az ideérkezésemnél észrevettem, de nem akartam belenézni. Nem érdekelt, hogy köröznek-e, vannak-e hírek, mondott-e valamit a feleségem. Napok óta eszembe se jutott, bár nem is foglalkoztam semmi mással, csak hogy eltereljem a figyelmemet, száműzzem a gondolataimat, az embereket tanulmányozzam. Felröhögtem, mély, keserű hörgéssel, ijesztően. Ítélkeztem mások fölött, mikor ott voltam én, elcsesztem az életemet, egy drogos alkoholista voltam, aki menekült az igazság elől. Tudtam, hogy nem a rendőrség miatt félek, vagy ami az elkapásom után következne, hanem hogy belenézzek a saját szemembe. Tudtam, hogy abba kéne hagynom, de nem ment.

Onnan is elmenekültem, otthagyva a romokat. Úgy éreztem, hogy tönkretettem egy család életét, ahogy apám a miénket, és én a sajátomét. Fojtogatott a levegő, de azt hiszem, ez már nem is fog elmúlni soha, örökké így marad.

***

Futottam. Nem tudtam, hova, vagy hogy ki elől, csak azt, hogy üldöznek. Sokáig álltam még a lakásban, magam sem tudom, miért, talán szembesülni akartam az általam okozottakkal, amik engem tükröztek. Az otthagyott rom én voltam, csak magamat már jóval régebben tettem tönkre. Talán ismét egy sziréna térített magamhoz, már nem tudom. Csak azt, hogy kirohantam a lakásból, úgy hagyva magam mögött, mint régebben a sajátomat. Hajnal lehetett, már világosodott. A fullasztó érzés nem múlt el, csak erősödött de ahhoz lassan hozzászoktam. Most viszont mást is éreztem, mintha figyelnének. Tudtam, hogy futnom kell, valami vagy valaki közelít felém. Nekiiramodtam, át a szűk utcákon. Kiértem a főútra, ahol embereket érzékeltem magam körül, de nem volt időm megvizsgálni őket. Talán őket is üldözte az a dolog, lehet oda kellett volna kiáltanom, de kezdtem kifogyni a szuszból, már csak az adrenalin mozgatta a végtagjaimat, esetleg a bennem maradt drog, én már rég elvesztettem az irányítást. Ahogy egy kisvárosi részhez értem, még gyorsabban rohantam, el az emlékeimtől, meg attól, ami követett engem. Néha láttam egy-egy felvillant arcot, de az elején nem tudtam kivenni, kik azok. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, és nem figyelni semmi másra, csak hogy megmeneküljek. Aztán felismertem az első arcot. A fiam volt. A fejemben hallottam, ahogy azt mondja, csalódott bennem. Már kezdett elfogyni minden tartalék levegőm, de nem álltam meg, nem tudtam megállni. Úgy éreztem, az életem múlik rajta, így hát folytattam. A saját arcomat is megláttam, aztán sorban mindenkiét: apámét, anyámét, a feleségemét, a kislányomét, akivel szinte semmi időm nem volt. Már a kezemmel próbáltam elhessegetni a képeket, kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, az arcomon könnyek folytak le. Körülöttem újra változott a helyszín, ahogy rohantam, megint magasabb társasházakat láttam, egy főutat is. Befordultam egy sarkon, talán egy sikátor lehetett, nem tudtam megmondani. Magamtól meg sem álltam volna soha, addig akartam futni, míg el nem fogyok. Végül átestem pár kukán, amiket észre sem vettem, felborítva mindent. Nem érzékeltem sem a zajokat, sem a saját kiáltásomat, nem éreztem a fájdalmat sem, ahogyan felhorzsoltam a végtagjaimat. Körülnéztem, felismertem, hogy hol vagyok. Én egyenesen futottam, nem kanyarodtam el, most mégis szinte ugyanott voltam, ahonnan elindultam. Abban a szűk kis utcácskában, ahonnan előző nap a lakáshoz mentem. A családra gondoltam, akik majd hazaérve az én mocskomat találják ott. Nem csak a koszt, a törött holmikat, hanem a romlott lényemet is. Most viszont ott ültem, egyedül, horzsolásokkal, véresen, kifulladva. Az előbb az életemért futottam, vagy magam elől, már nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy futottam. Nem is üldözött semmi. 

Én Gigert, Petrát, Majrát és Liát hívtam ki, a számaik pedig a következők:

1.  John Lennon - Imagine
2. Marilyn Manson - Sweet Dreams
3. Republic - 67-es út

 Remélem, tetszett, jövőhéten újra itt! ♥️

Love, a beteg elméjével nevetgélő Lyla 

Songfic | Castle on the hill - Honvágy

Hello, my beautiful babes!

Remélem, jól telik eddig a decemberetek, nekem most az elmúlt hónapokhoz képest nagyon is. Haladtam a bloggerkarácsonyra készülő ajándékommal (24-én ide is kirakom, kis karácsonyi meglepetés), meg szombaton jön majd a cserediákom Ausztráliából. A tartalomjegyzékbe beírtam nagyjából a decemberi terveket, de lehet, hogy lesz változás aktuális történések miatt. Addig is meghoztam életem első songficét. Igazából még nem tudom, lesz-e folytatása, vagy meghagyom így, mindenesetre jó olvasást! ♥

 

 songfic | Ed Sheeran | Castle on the hill | honvágy

„One friend left to sell clothes

One works down by the coast

One had two kids but lives alone

One's brother overdosed

One's already on his second wife

One's just barely getting by

But these people raised me

And I can't wait to go home”

Az üzlet ablakán alig lehetett kilátni a heves esőtől, ami elkapta a várost. Csak elmosódott, fekete kabátos és esernyős foltokat lehetett kivenni. A nő követett egy lecsorduló esőcseppet a szemével, majd sóhajtva visszafordult a munkájához. Azelőtt soha nem gondolta volna, hogy ott ragad abban a kis bevásárlóutcában. Mindig is kalandvágyó volt, soha nem szeretett egyhelyben maradni, mégis ott kötött ki és ott is marad, mert túl sok pénzt nem tud szerezni egy ilyen munkából. Felkapta az összehajtott ruhákat, majd elindult velük, hogy a helyére rakja őket. Rámosolygott a próbafülkénél álló barátjára, mert el is felejtette, hogy tegnap este összevesztek. Egyikük se érezte boldognak magát ott, ezért szükségük volt a kapcsolatukra, de tehetetlenségüket sokszor egymáson vezették le. Válaszul kapott egy halovány mosolyfélét, de érezni lehetett a feszültséget mögötte. Egy vásárló hirtelen megkocogtatta a vállát, ő pedig megfordulva automatikusan megkérdezte, miben segíthet. A választ alig észlelve nézte a halványszőke hajat, amitől eszébe jutottak a régi emlékek. Érezte, hogy lassan haza kéne mennie.

***

A hullámok egyre erősödtek a széllel együtt, hidegre fordult az idő. A korábban vígan strandolók mind bevonultak az étterembe, így nagy volt a forgalom. A konyhából kiáradt a halszag és érezni lehetett a fűtött helységben az izzadtságot, de alapjában véve jó hangulat uralkodott. Az italos pultnál álló férfi mosolyogva fogadta a vendégeket és szolgálta ki őket meleg teával, hogy átmelegedjenek. Nagyjából elégedett volt a helyzetével, de azért mindig ott bujkált benne egy kis szomorúság, amit igyekezett elnyomni. Emlékezett még egy régi délutánra, amikor kint hasonló szél tombolt és ők a parton szaladgáltak. Akkor még az épület egy régi csónakház volt, amit nem használtak, csak később alakították ki tengerparti vendégházzá, ami jó időben nyitott volt, rossz időben – mint azon a napon – pedig zárt. Soha nem képzelte, hogy ott fog dolgozni, ahova egykor titokba belopakodott a barátaival, de így alakult. Remélte, hogy hamarosan hazatérhet úgy, mint a régi szép időkben.

***

A képernyőn gyorsan váltakoztak a képek, a sorozat egyre izgalmasabb lett. A férfi a fotelben ülve nézte az adást, de a történéseket nem igazán érzékelte benne, mert nem tudott rá koncentrálni. A fejében egyszerre kavargott a valaha boldog kapcsolata és családja, különböző kódok és programok, amik a munkájához kapcsolódnak és régen eltemetett emlékek egy boldog kamaszkorról. Soha nem volt az az otthonülős típus, mindig menni akart valahová és mindig életvidámnak látszott, de akkor ennek nyomát se mutatta. Kikapcsolta a tévét és a konyhába ment, hogy összeüssön valami gyors vacsorát. Áthaladt a nappalin, csupasz falai már szinte gúnyolódtak rajta. Nem voltak képei, vagy elvitték őket, vagy párat ő maga rakott el, egyetlen fénykép maradt a polcon a külföldről hozott emléktárgyak mellett. A fotón egy nő mosolygott két kislánnyal, a háttérben pedig egy játszótér alakja rajzolódott ki. Akárhányszor elment mellette, akaratlanul is rápillantott. Egyedül volt, pedig szüksége lett volna társaságra. Talán neki is ideje lenne hazamennie.

***

A házban csend uralkodott, alig mozdult valami, így a telefon éles csengése nagyon hangosnak hatott. Az íróasztalnál ülő lány kizökkent a merengéséből és fogadta a hívást, miközben előhúzott egy jegyzettömböt és írni kezdett. A szobában nagy volt a káosz, mindenhol papírhegyek álltak, ahogy az egész házban. Mikor mások is ott lézengtek, körbelengte egy általános szomorúság és feszültség, amiről viszont senki nem volt hajlandó beszélni. Már eltelt egy hónap a történtek óta, de a gyász még mindig mélyen bennük volt, mert mindenki elfojtotta. A családtagoknak ki kellett volna állniuk egymás mellett, de egyedül maradtak. A nő frusztráltan letette a telefont, majd folytatta a számítógépen elkezdett könyvelést. Szemében alig észrevehető könnyek gyűltek, ő pedig megpróbálta visszanyelni a sírhatnékját. Az ablakon kinézve visszagondolt egy régi napra, amikor a távolban látszódó szántóföldeken töltötte ideje nagy részét és már szinte látta rajta a futó alakokat. Bár otthon ült, mégis hazavágyott. 

***

A helyiség csak úgy zengett a kiabáló hangtól és az edények csörömpölésétől. A konyhaasztalon még a vacsora maradékai voltak, egy nő a idegesen mosogatott, miközben csak úgy mondta a magáét a férjének. A férfi az asztalra támaszkodva, lehajtott fejjel próbálta megőrizni a hidegvérét és nem visszaüvölteni. Mikor felesége befejezte, ránézett és csak egy szomorú mosollyal megrázta a fejét, majd kiment. Tudta, hogy a nőnek nehéz hete volt, de elege volt belőle, hogy mindig őt veszi elő, ha valami baja van. Szerette őt, de ezt nehezen viselte, ha meg visszavágott volna, akkor ő lenne a hibás. A hálószobába érve levágódott az ágyra és elővett egy régi képét. Az esküvői fotón nem csak a mennyasszonyt nézte, akivel már évek óta nem találkozott, pedig akkor vidáman mosolygott mellette vőlegényként, hanem a körülöttük összegyűlt alakokat is. Hirtelen érezte, mennyi mindent vesztett el az évek alatt és hirtelen nagyon honvágya lett. Még soha nem akart ennyire hazatérni.

***

A felrázott sör elkezdett kiáramlani a dobozából, amint felnyitották azt. A férfi szitkozódva a szájához emelte és megpróbált minél többet felszürcsölve megmenteni. Beleszívott cigijébe, majd sóhajtva leült a balkon padlójára. Remélte, hogy unokatestvére nem ér haza túl hamar, mert tudta, hogy megint kiakadna, ha alkohollal a kezében találja őt ott. A pokolba kívánta az egész helyzetét, de még nem sikerült rendes munkát találnia, így nem tudott megállni a saját lábán és egy ideig még elfelejthette az egyedül élés lehetőségét. A szüleitől nem akart pénzt kérni, mert ahhoz oda kellett volna mennie, ilyen állapotban és helyzetben pedig nem tudott volna eléjük állni és a szemükbe nézni. Valahol az elméjében még felsejlett egy ígéret, amit magának és egy lánynak tett, hogy felhagy ezzel az életmóddal, de képtelen volt. Egy könnycsepp csordult le az arcán és azt kívánta, bár hazamehetne.

***

Egy nyitott tetejű furgon majdnem százzal száguldott az úton, ami egyre rosszabb lett, ahogy a célja felé közeledett. A benne ülő srác szomorú mosollyal bámult előre, néha oldalra pillantva, ködbe vesző dombokat és gondosan művelt földeket maga körül. Még jól emlékezett rájuk, meg a mindig esős tájra, ami még Angliához képest is túlzásnak tűnt. Kissé bűntudatot érzett, mert régen nem járt erre. A családját is ritkábban látta, mióta végleg elköltözött és más utakon járt, de igazi otthonát már évek óta nem látta. Valahol mindig nyomasztotta a gondolat, hogy ideje lenne visszatérnie, de megpróbálta elfojtani. Nem tudta, mennyi minden változott azóta, mert az üzenetek ritkultak, aztán el is felejtődtek. Ahogy meglátta a jól ismert dombot, végre úgy érezte, sok év honvágy után hazaért. 

Remélem, tetszett, ez az első ilyen szöszöm (meg egyelőre itt a leghosszabb is). Köszönöm, hogy elolvastad!

Love, a hatalmas Ed Sheeran girl, Lyl ♥