Drabbles | Drunk Ships

*félénken idesündörög*

Hello dearies!

Előfordulhat, hogy történt egy apró kihagyás, tényleg nem olyan sok, épphogy egy pici. Nem pont úgy indítottam ezt az évet, ahogy szerettem volna, de jelentem, visszatértem, most már tényleg, vannak előre megírt posztjaim, szokás szerint rengeteg ötletem, épp megint átvariáltam az összes tervemet, frissítettem a tartalomjegyzéket, szóval visszatértem a jól megszokott káoszomba, már hiányzott. Sőt, még lehet egy last-minute blognyitás is várható holnapra. Addig is, hoztam pár kedvenc shippemmel egy kis részeg-félperces-fluffot, jó olvasást! ♥ (ne kérdezzétek, ez honnan jött)

 

fanfic | drabble | részeg!AU | Wolfstar | Artez  | Percico | fluff

– Azt hiszem, szerelmes vagyok.

– Kibe?

– Ebbe a falba. Nézd milyen szép a fáklyafényben.

– Gyönyörűek.

Egy kihalt, eldugott folyosón próbálta Remus feltámogatni Siriust a hetedikre, ám ez az utóbbi enyhén illuminált állapotának köszönhetően igen nehéznek bizonyult.

– Szép, egészséges zöld színe van az arcodnak – nézett aggódva barátjára a barna hajú srác.

– Azt mondod zöld? És szép arcom van? A te arcod is szép. Meg a szemed is az. Szép zöld, azt szoktam nézni. Mondtam már, milyen szép szemeid vannak? – kérdezte Sirius, megpróbálva minél inkább úgy tenni, mintha jól lenne. Hát, nem volt.

– Nem, még nem – jött kissé zavarba Remus, aki mindenre fel volt készülve, de erre nem. Már meg sem lepődött, mikor barátja feldobta, milyen jó is lenne a karácsonyi szünet első napját lent kezdeni a konyhán, majd becuccolva az egyik titkos zugba az ott szerzett piákkal. Remus megpróbált felelősségteljesen inni, ugyanez viszont nem volt elmondható Siriusról. Már sokszor látta barátait részegen, bár tény, hogy ha James is ott volt, akkor mindketten elég bátornak érezték magukat és azzal töltötték az idejüket, hogy rosszabbnál rosszabb, ám vicces ötleteiket valósították meg, Peter és ő pedig utánuk próbálták eltörölni a nyomokat.

– Pedig tényleg nagyon szépek a szemeid. Meg a szád is szép. Azt is sokszor bámulom. Olyan pirosak. Mindig meg akarom őket ízlelgetni, de soha nem szokott összejönni. Most nem hagyom, hogy bárki megakadályozza – hadarta Sirius, majd a meglepett Remusnak esett és boldogan lecsapott az ajkaira. A barna hajú srác belenevetett a csókba, majd ő is viszonozta.

***

A konyhában ültek, mindketten gyanúsan méregették a hűtőt, ahol találtak pár doboz sört.

– Én nem iszom – mondta határozottan Arnold.

– Én se – vont vállat lazán Cortez.

– Let's just kiss.

– Oké.

***

– Ezt add ide... nem kéne innod... kicsi vagy még – nyögte kissé nehézkesen a magasabbik srác és megpróbálta kivenni a kisebbik kezéből az üveget.

– Percy, ugye tudod, hogy jóval idősebb vagyok nálad? – kérdezte Nico teljesen nyugodtan, közben a tengeristen fia mellette hadonászott. Mivel nem tudott annyira erősen rászorítani a piára és kikapni a másik kezéből, így megpróbálta kiverni a kezéből, kevés sikerrel. A srác ezen igen jót szórakozott, majd ugyanolyan higgadtsággal meghúzta az ismeretlen eredetű innivalót.

– Add már ide... vigyáznom kell rád... nem ihatsz... – Percy nem adta fel ilyen könnyen.

– Maradj már!

– De nem! Nem... engedem.

– Oh, fogd már be! – Végül Nico úgy döntött, a szavak nem hatnak, így a szájával némította el a másikat.

Remélem tetszett, még tervezek ilyesmit ám másokkal is.

Love, a visszatért, lelkes, ám igen gonosz Lylu ♥

Artez | Búcsú

Hello, husik!

Meghoztam nektek az első Arnold x Cortez novellámat, amit már nagyon-nagyon rég meg szerettem volna írni. Majd folytatása is lesz, szőt, meg szeretném írni a történetüket, hogy hogyan jöttek össze, milyenek voltak együtt, na meg hogyan jutottak el idáig (I'm still okay, thanks for asking). Emellett egy kis újdonság: lett egy csodálatos bétám, aki megrúgdos, hogy lusta vagyok, vagy ha nincs önbizalmam, meg ha orbitális baromságot írok, üdvözöljétek szeretettel Petrát. Nézzetek be hozzá is, mert ha nem fulladtok bele a saját könnyeitekbe, akkor elképesztő a leányzó! ♥

Illetve köszönöm a legutóbbi kommentet Victoriának, ölelééés.

És ezt a csodát Artezékről is Petrának köszönhetjük, let's hug her

Artez | slash | SzJG | fanfiction | drabble | búcsú | angst (hurt/comfort)

Párizs békés utcáin idilli képet festett a lemenő nap, de ezt ebben a pillanatban a két fiú egyáltalán nem tudta értékelni. Egyikük sem szeretett fölöslegesen beszélni, ott pedig pláne nem jöttek a szavak. Cortez a lépcsőház előtti lépcsőn ült, felhúzott térdén támaszkodott és lehajtotta a fejét, Arnold pedig lassan járkált fel-alá. Végül nekidőlt az egyik fának és úgy döntött, ő töri meg a csöndet.

– Azt hiszem, hogy itt a vége. – Mikor a másik fiú felnézett, összetalálkozott a tekintetük és egy pillantra mindketten elvesztek a másik szemeiben. Cortez lassan bólintott, egyrészről mehetnékje volt, másrészről viszont ott akart maradni a barátjával, amíg csak tudott. Nem szokott tanácstalan lenni, általában tudta, mit csináljon, vagy megoldotta egyedül a problémáit, de ezúttal ötlete se volt. Végül felállt, majd ő is nekitámaszkodott a fának. Arnold tarkójára csúsztatta a kezét, majd lágyan megcsókolta, közben pedig lassan átölelték egymást. Abban a csókban benne voltak az elmúlt pár hónap együtt töltött pillanatai. Felidézték a titkos találkozásokat, a színjátékokat, amiket az osztálytársaik előtt műveltek és a délutánokat egymásnál. De ott voltak a veszekedések, a kínos szituációk és a nyáriszünet, amit külön töltöttek.

Végül elhúzódtak egymástól. Egyikük sem szokott sírni, de mindkettőjüknek könnyes volt a szeme, talán mert érezték, hogy nem húzhatják tovább. Arnold előtt ott volt egy új élet egy új városban, új lehetőségekkel. Corteznek pedig már nem volt helye ebben. Nyáron mindketten változtak, új stílus, új élmények, új jövőkép. Még egy boldog távkapcsolat reményében köszöntek el egymástól júniusban, később viszont be kellett látniuk, hogy nekik ez nem megy. Valahol talán mindig is tudták, hogy ezt nem húzhatják sokáig, a valóság viszont fájdalmasabb volt, mint azt képzelték, pedig régóta tudták, hogy ez is eljön. Az utóbbi egy hétben annyi időt töltöttek együtt, amennyit tudtak, de ennek is eljött a vége, ahogy mindennek.

Egy utolsó fájdalmas ölelésben akartak mindent elmondani egymásnak és meg sem szólalni. Végül szavak nélkül beszélték meg, érezve egymást a mozdulataikban.

– Viszlát Cortez!

– Szia Arnold.

Remélem tetszett, szerdán egy cikkel érkezem, ahol a bloggervilágot fogom kicsit boncolgatni, maradjatok velem!  ♥

Love, a kicsit sem beteg shipperqueen, Lyla