Novella | A labor

Hey babes!

Először is nagyon boldog karácsonyt mindenkinek! Lassan véget ér a karácsonyi játékunk, ma mindenki megkapja az ajándékát az angyalkájától. Az én idei húzottam nem más, mint Criszi, aki azonnal megihletett. Egy sci-fivel készültem neki, és bár rá kellett jönnöm, hogy szívesebben olvasom, mint írom, azért megpróbáltam mindent beleadni. Jó olvasást! ♥️

novella | original | sci-fi | labor

A férfi lélekszakadva rohant végig a folyosókon. Tudta, hogy nem sok esélye van a menekülésre, de még mindig ez volt talán az egyetlen lehetősége, hogy kijusson ebből az átkozott erődítményből. Már sajgott a feje az ijesztő fehérségtől, ami beborította a falakat, az ajtókat, amik mellett elhaladt, és a padlótól, amin minden egyes lépés hangosan visszhangzott. Talán négy napja lehetett itt, és már rég rájött, hogy egy ez élete egyik legrosszabb döntése volt. Befordult a következő sarkon, bár nem tudta, merre halad vagy mióta fut, csak remélte, hogy senkit nem talál itt. Egy emberrel még talán elbánik, de nem volt nála semmi, amit fegyverként használhatott volna, és ha megszólal a riasztó, neki vége. Félelme bekövetkezett, amikor áthaladt egy ajtón, és hirtelen szembe találta magát valakivel.

Nem tudta volna megmondani, hogy mi olyan furcsa a lányon. Leszámítva persze, hogy a karja vérzett, vörös foltokat hagyva a makulátlannak tűnő padlón, és a fegyvert, ami nála volt. Egy dressz volt rajta, ami végigsimult az egész testén, de cipőt nem viselt. Egyenes, szőke haja lazán omlott a vállára, az arcát pedig szépnek írta volna le, viszont érezte, hogy valami nem stimmel vele. Több ideje nem volt ezen gondolkoznia, mert a lány felemelte a fegyvert, és rá szegezte.

– Itt dolgozol? – kérdezte, és talán ez volt a férfi egyetlen szerencséje, mert így nem rögtön lőtték fejbe, csak pár perc múlva fogják.

– Nem – válaszolta lassan, majd rövid szünet után úgy döntött, hogy az igazat mondja, mert a lány sem úgy tűnt, mint akinek ez a munkahelye. – Épp próbálok megszökni erről a pokoli helyről.

A lány alaposan végigmérte, majd leengedte a fegyvert.

– Rendben, én is ezen vagyok.

– Tyler vagyok – nyújtotta felé a kezét, mire a másik furcsán nézett, és nem is viszonozta a kézfogást.

– Johanna.

– Tudod esetleg, merre tudnánk innen elmenni? Talán már órák óta itt keringek, de nem jutottam sehova.

– Igen, megvan a tervrajz, de sok helyen járkálnak ki és be a laborokból. Őket el kell kerülni, szóval lassan haladok. – Talán Tylernek el kellett volna kérnie a tervrajzot, de ő úgyse nagyon tudott volna mit kezdeni, Johanna meg úgy tűnt, érti a dolgát. Úgyse volt nagyon más választása, mint bízni a lányban.

– Mi történt a kezeddel? Segítsek?

– Megoldom. – A férfinek fel sem tűnt eddig a földön heverő hátizsák, bár akkor lehet jobban megijedt volna, mert a laborból származott. Csak remélte, hogy Johanna lopta, és nem az övé. A lány kivett belőle egy kötszert, amivel villámgyorsan bekötötte a karját, majd feltörölte a padlóról a saját vérét. Aztán felpattant, és elindult arra, amerről Tyler nem rég érkezett. Nem akarta tudni, hogy hányszor indult el rossz irányba, és úgy érezte, jobb, ha egyik kérdésére se kap most választ.

– Szóval, hogy kerültél ide? – kérdezte, miután megunta, hogy csak a lépteik állandó kopogását hallja.

– Elég sokat kérdezel – méregette furcsán a lány.

– Csak érdeklődöm, hogy ne csöndesen teljen az út. Úgyis mindegy, a lépteink olyan hangosak, hogy bárki meghallhatja.

– Értem. Te hogyan kerültél ide?

– Jelentkeztem, mert még voltak fizikusi ambícióim, csak nem tudtam, hogy itt nem tudósokat keresnek, mert abból már van elég, hanem kísérleti alanyokat. – Tyler hangjában keserűség csengett. Tényleg szeretett volna már egy jó munkát, de itt eddig csak begyógyszerezték, de megszökött, mielőtt kipróbálhatták volna rajta a legújabb szert, amiről már ők is tudták, hogy nem működik, csak a hatását akarták vizsgálni.

– Én is hasonlóan – vont vállat Johanna, Tyler pedig nem akarta tovább faggatni a lányt, mert látszólag furcsán érintették őt a kérdések. Ezek után némán haladtak, egyelőre senkibe nem botlottak bele, bár a férfi nem érezte úgy, hogy bárhová is mennének, talán csak haladtak körbe-körbe. Úgyse gondolta, hogy élve kijuthat innen, túl sok vesztenivalója már nem volt.

Ekkor viszont megütötte valami zaj a fülét, de mire bepánikolhatott volna, Johanna odalépett az egyik bezárt ajtóhoz, és rövid gondolkozás után beütött egy kódot a falon található szerkezetbe, ők pedig berohantak a helyiségbe. Az ajtó bezárult mögöttük, épp mielőtt a folyosóra ott dolgozó tudósok léptek. Egy laborban voltak, ami már egy ideje használaton kívül lehetett. A villany nem égett, és nem is merték felkapcsolni, az egyetlen fényforrást a kintről beszűrődő fehér világítás volt, amitől gyér, kékes fényben úszott a szoba. Ablakok itt se voltak, bár valószínűleg az egész erődítmény a föld alatt lehetett. Tyler már nem is emlékezett, hogy mennyit lifteztek lefele, mikor idehozták. Már rosszul volt a bezártságtól, mert négy napja nem járt friss levegőn, száraz ételeket kapott a konyháról, és az erős mesterséges fényektől lassan hallucináció támadtak.

– Már nem vagyunk messze a kijárattól, de most egy ideig itt kell maradnunk, mert itt sokan vannak – szólalt meg Johanna.

– Ezen a részen még nem jártam. Honnan tudtad a kódot? És itt mivel foglalkoznak? – Már megint azok a kérdések, de nem bírta visszafogni magát. Elképzelni nem tudta, mit csinálhatnak még az épületben. Egy híres kutatólaborban voltak, bár hamar rá kellett jönnie, hogy a külvilág nem tud az illegálisan végzett kísérletekről, amiket rajta is tesztelni akartak, de bele se mert gondolni, hogy mi folyhat még a háttérben. Tudta, hogy van egy nagyobb projekt, amivel foglalkoznak, de fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az. Körülnézett, de nem lett okosabb. A helyiségben egy ágyat látott, mellette pedig számára ismeretlen műszereket. Plakátokat ragasztottak a falakra, de nem tudta őket kibetűzni, mert annyira nem volt erős a fény, csak egy-egy szófoszlányt tudott kivenni belőlük.

– Itt próbáltak velem is kísérletezni – válaszolt lassan Johanna, megfontolva minden egyes szót. Tylert megfogta valami a lányban, mert bár hidegnek, és távolságtartónak hatott, az eddigiek alapján erősnek tűnt, és talán csak így próbálta leplezni a sérüléseit. A férfi is hasonlóan volt ezzel, és bár nem szeretett volna itt megrohadni, nem is volt kihez hazamennie. Se család, se barátok, mindenkit ellökött magától. Ide is csak azért jött, hogy a saját bőrét mentse, kibújva a felelősségek alól.

– Tudod, örülök, hogy találkoztunk. Nem akarlak a kérdéseimmel zaklatni, ha nem szeretnéd, de ha már itt vagyunk, és úgy néz ki, együtt fogunk megszökni, kicsit jobban is megismerhetnénk egymást – hadarta egy szuszra, mielőtt fékezni tudta volna a nyelvét. Nem akarta megijeszteni a lányt, bár látszólag az nem is volt olyan könnyű. – Honnan jöttél? Van családod?

Johanna kíváncsian fürkészte Tyler arcát, meglepődött a férfi kíváncsiságán.

– Nincs. Árva vagyok, és már egy jó ideje itt tartanak – felelte végül rövid hallgatás után. Bár nem volt hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez, visszakérdezett. – Neked?

– Már egy ideje nem beszéltem velük. Talán ha kijutok, felhívom anyámat, ideje lenne.

– Hívd fel, neked legalább van kit.

– Oké.

Egy ideig csak némán ültek ott, a falnak dőlve, és várták, hogy legyen alkalmuk észrevétlenül kijutni. Tyler nem volt olyan állapotban, hogy a hogyanokról faggassa a lányt, inkább még mesélt a saját elcseszett életéről. Akkor jutott eszébe, hogy karácsony van, de már olyan régen nem ünnepelte meg rendesen, hogy nem is tűnt fel neki. Az elmúlt években magányosan, piával ült otthon. Most sokat köszönhetett az ünnepnek, mert így rengetegen hazamentek a laborból, és csak így tudott ilyen észrevétlenül bolyongani. A lány is így lehetett vele, mert ő se indulhatott olyan régen.

– De ha innen szöktél meg, hogyhogy nem jutottál már rég ki?

– Átvittek egy másik terembe, ahol meg akartak ölni, onnan szöktem meg – mondta olyan könnyed hangsúllyal, mintha azt mesélte volna, hogy mit evett ebédre.

– Meg akartak ölni? – csodálkozott Tyler. Rá is ez a sors vált volna? Ha túléli a gyógyszereket, ők mészárolják le?

– Már nem vagyok elég jó – vont vállat Johanna.

– Szerintem az vagy – suttogta Tyler. Odahajolt, és lágyan megcsókolta a lányt. Ő sem tudta, hogy mit is akart ezzel, talán érezte, hogy többet nem látják egymást, vagy talán hamarosan mindketten meghalnak, így kihasználta a pillanatot. – Boldog karácsonyt.

Johanna nem tett semmit, csak hagyta a fiúnak, hogy elvesszen a csókban. Talán meglepődött, de miután szétváltak, a férfi semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Ezután már végképp csöndben ültek. Tylernek fogalma sem volt arról, hogy mit érez a lány, és nem tudott rajta kiigazodni. Johanna viszont elkezdett hallgatózni az ajtón, és nem úgy tűnt, mint aki túl sokat agyalna az imént történteken.

Egyszer csak a lány felpattant, majd egy mozdulattal felrántotta Tylert is a földről.

– Indulnunk kell. Most! – szólt határozottan. Egy gombnyomással kinyitotta az ajtót, majd rohanni kezdett a folyosókon, mire a férfi követte. Többször irányt változtatott, keresve a kiutat, Tyler pedig úgyse tudott mit csinálni, csak kérdések ezrei merültek fel benne. Végül Johanna megállt egy másik ajtó előtt.

– Egy lépcsőház van mögötte, menj fel, és rohanj. A közelben van egy fogadó, onnan hívj segítséget, menj be egy kórházba – mondta határozottan a lány, és kinyitotta az ajtót.

– Várj, mi van? Te is jössz, nem? – hitetlenkedett Tyler, mert már semmit nem értett.

– Nem. Van egy chip bennem, rögtön megtalálnának. A karomból már kivágtam, de van egy a fejemben is. Én nem szökésben vagyok, csak minél több embert meg akarok itt ölni, mielőtt velem végeznek.

– De te nem akarsz visszamenni a normális életedbe?

– Indulj már, vagy te is itt végzed! Tyler, nekem nincs normális életem, én itt születtem.

A folyosón léptek hallatszottak, mire Johanna egy utolsó pillantást vetett a fiúra, aki már ott állt a lépcsők alatt. Elkapta a fegyverét, majd bevágta az ajtót. A férfinek túl sok volt már minden, csak szabadulni akart, nem is gondolva másra. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és már jóval fentebb járt, amikor lentről kiáltásokat, és lövéseket hallott.

Kijutott. Tíz emeletnyit rohanhatott, már csak némaság volt körülötte. Feltépte az ajtót, és botladozva indult el a hóban, ami kint fogadta. Próbálta felfogni a dolgokat, de nem sok sikerrel járt. Rájött, hogy mi volt a furcsa Johanna arcán: nem volt semmi különleges, sajátos vonása, még a szemszínét se tudta volna megállapítani. Már nem is emlékezett rá. A lánynak nem voltak emberi jellemvonásai.

És akkor megértette, mivel foglalkoznak a laborban. Johanna nem ember volt, hanem egy robot, mesterséges intelligenciával. Nem megölni akarták, hanem lekapcsolni, mert túl okos volt, de nem elég emberi, hiszen nem voltak érzései, és féltek tőle. Azért nem szerette, ha kérdezett tőle, mert addig egyfolytában kérdésekkel bombázták. Ezért nincs családja sem. Ő viszont tudta, hogy van a lányban emberi tulajdonság is. Érezte, mert a lány segített neki, pedig nem is ez volt a célja, mégis kijuttatta őt. Mikor elért a fogadóhoz, amit Johanna javasolt, kissé megkönnyebbült, hogy rendes életet láthat. Talán egyszer a lány is járhatott itt, mert tudta, hogy hol van a hely. Odalépett az egyik telefonhoz, amit a falra szereltek, és úgy döntött, ideje beszélni az anyjával, mert ennyivel tartozott a lánynak is. 

Remélem, tetszett, holnap egy rövid Drarry szöszt hozok!

Love, a fáradt, ám boldog Lyla

300 | Ébredő pokol

 Heyhey!

Először is, lesz egy kis változás: nem szeretném, ha megint elmaradoznának a bejegyzések, ezért mostantól hetente egyszer lesznek, cserébe viszont aktív is maradok, illetve igyekszem változatos lenni.

300 | 5. cím | pokol | háború

Beköszöntött a béke korszaka, az emberek megnyugodtak és boldogan folytatták a kis életüket. Mindenki reménykedve gondolt a jövőre, egy szép világot látva, amiben gyermekeik és unokáik vidáman élhettek. Ez egy ideig így is maradt, aztán valami megváltozott. Először csak egy-két furcsa halálesetről számoltak be a hírekben, könyörtelen gyilkosságok bolygatták fel a városok mindennapjait. Aztán megnőtt a balesetek száma, a kórházakban ismét nagy lett a forgalom. Bár nyár közepe volt, az idő rosszra fordult, egyszer még a hó is esett. Különös alakok bukkantak fel több helyen is. Először siető, láthatóan aggódó személyek, de ők ártatlannak tűntek. Aztán hirtelen több úriember is megjelent, ijesztően megnyerő férfiak, akik fontos pozíciókat töltöttek be. Politikusok, multicégek vezetői lettek, de elképesztően bájos személyiségük volt, hamar beilleszkedtek és úgy tűnt, minden rendbe jött. Egy ideig. Aztán több megmagyarázhatatlan természeti katasztrófa sújtotta a környéket, egy falut különös kegyetlenséggel égettek porrá, egy egész kórháznyi beteget gyilkoltak meg egyik éjszakáról a másikra. Az emberek suttogni kezdtek valamit egy felsőbb erőről. Kicsúszott a kezükből az irányítást, de hirtelen úgy érezték, soha nem is volt a birtokukban. Megnőtt az öngyilkosságok száma is, amit megpróbáltak betudni a körülményeknek, de a pletykák másról meséltek. Egy apró hangot emlegettek, ami beférkőzött az emberek agyába, még inkább szítva a rettegést, és szörnyű dolgokra vett rá mindenkit. Kezdte mindenki elveszteni a hitét, egy idő után már arra se emlékeztek, miben kéne reménykedniük, milyen volt a békés, nyugodt élet. Közben több helyen választások történtek, mindenhol magasan nyertek olyan pártok, akiknek nem volt érdeke, hogy szebb legyen a világ, csak a pénz hajtotta őket, de ki tudták használni az emberek félelmeit. Egyre inkább elfajultak a dolgok, az emberek egymást okolták, végül pedig kitört a háború. Voltak, akik még mindig megpróbáltak magyarázatot találni, de nem jártak sikerrel. Aztán elterjedt egy szóbeszéd arról, hogy felébredt a pokol és kiszabadultak az ördögök.

Remélem tetszett, megint szabadon engedtem a démonjaimat. Jövőhéten viszont egy viccesebb poszttal jövök! ♥️

Love, Lyla

Szöszök I.

Hi babies!

Most hallgassuk Lylát és Lyla kifogásait. Egy ideig még volt is mentségem, mert itthon a wifi eltávozott köreinkből, aztán Angliában voltam, ahol szintén nem jeleskedett a net, meg levegőt venni is alig volt időm és energiám, utána viszont szimplán győzött a lustaság. Igyekszem én, csak nem mindig sikerül, úgyhogy most nem ígérek semmit, de próbálkozom. Most viszont itt vannak a szöszeim, amiket már régóta terveztem megírni és kirakni. Rövidke, hatásvadász írások, T/1-ben, egy új sorozatom kezdete, mindegyikben három ilyen lesz. Jó olvasást! ♥️

 szösszenetek | T/1 | ~100 szó | hatásvadász

Kísértsük a sorsot!

Játsszunk. Olvassunk el gyerekes horrortörténeteket és higgyük el őket. Írjunk mi is párat, feszegetve a határainkat. Legyen egyre ijesztőbb, ki lesz a nyertes? Keressünk elhagyatott házakat, zargassuk a kísérteteket. Menjünk temetőbe, várjuk meg ott az éjfélt. Idézzünk szellemeket, hívjuk Bloody Maryt, aztán ijedjünk meg. Csináljunk voodoo babákat, szervezzünk szeánszokat. Hagyjuk, hogy magával ragadjon a kísértés, majd rettegjünk a feldühödött szell emektől. Menjünk messzire és vegyük az egészet komolyan. Várjuk meg, amíg már nem tudunk leállni és utána csak sodródjunk az árral. Legyen egyre veszélyesebb, halljunk hangokat és őrüljünk meg. Kísértsük a sorsot, aztán haljunk meg. Az egész csak egy játék, nem?

Tettessük, hogy barátok vagyunk!

Beszélgessünk. Osszuk meg egymással minden gondolatunkat, áruljuk el a titkainkat. Bízzunk a másikban, legyünk mindig ott egymásnak, ismerjük a másikat jobban, mint saját magunkat. Mélyítsük a barátságunkat, töltsünk minél több időt együtt, aztán legyen hiányérzetünk egyedül. Ígérjük meg kimondatlanul, hogy mindig ott leszünk a másiknak, a legboldogabb és legszomorúbb pillanatokban. Legyünk tisztában egymás legjobb és legrosszabb oldalával is. Tetessük, hogy barátok vagyunk, aztán bántsuk meg egymást. Nem úgy, mint mikor megsértődtünk, de nem tudtunk túllépni a másikon, hanem tényleg. Használjuk ki egymást, rúgjunk ott, ahol a leginkább fáj, miután kiismertük a gyenge pontjainkat. Beszéljük ki egymást, élvezzük, hogy a másiknak fájdalmat okozhatunk és tegyünk úgy, mintha semmiről se mi tehetnénk. Csináljunk bűnbakot a másikból és felejtsünk el egy pillanat alatt mindent, amin keresztül mentünk. Aztán hagyjuk ott a másikat, mintha mi sem történt volna és keressünk új barátokat.

Csináljunk úgy, mintha ismernénk egymást!

Nézzünk egymás szemébe. Játsszuk azt, hogy ugyanazt látjuk benne, mint régen. Csak tegyünk úgy, mintha semmi nem változott volna azóta, nem lennének új emberek körülöttünk és ők nem tettek volna hozzá egy új emberhez, akikké azóta váltunk. Mosolyogjunk úgy, mint azelőtt, és tettessük, hogy ez ugyanaz a cserfes mosoly és nem látnánk a mögötte megbújó szomorúságot. Gondoljunk úgy az emlékeinkre, mintha nem emlékek lennének egy régi életből, hanem pillanatok a mostaniból. Nevetessük meg a másikat, mintha elfelejtenénk a történteket és még mindig vicces lenne az, ami régen az volt. Hazudjuk azt magunknak, hogy minden rendben és egymás szemeibe pillantva nem új emberek néznének vissza ránk.

Remélem, babákok tetszett, jelezzétek, hogy szeretnék-e még ilyet, mert akkor majd hozok még egy adaggal!

Love, a kis kegyetlen boszi, Lyla

300 | Roham

Ciactok babákok!

Múltkor említettem, hogy esetleg nyitok egy blogot, meg a terveimben is szerepelt a titkos projekt. Nos, jelentem, hogy pár másik husival nem rég publikáltuk az oldalt. Olvassátok szeretettel Andi, Babu, Erik, Giger, Lucia, Petra és az agymenéseimet az Altelnative-on!

Ma pedig a következő 300-as szöszt hoztam nektek, már rég volt. Jó olvasást, love ya! ♥

Ismeretlen forrás

300 | novella | pánikroham | félelem

Hirtelen minden lelassul körülöttem, akaratlanul is kiszorítom a környezetemet. Egyedül maradok a kínjaimmal. Tompán érzékelem, hogy kapkodva veszem a levegőt, fulladok, a tüdőm oxigén után szomjazik. Összerogyok, hirtelen nem vagyok képes megtartani a saját súlyomat. Félek. Nem tudom, mitől, de rettegek. A gyomrom összeszűkül, rosszullét kerülget és legszívesebben visszahánynám, amit aznap ettem. Homályosan látok, de még így is érzékelem, hogy remeg a kezem, ahogy próbálok megtámaszkodni. Hihetetlenül szédülök, ahogyan összekuporodom a fal mellé. Fázom. Érzem, ahogy ráz a hideg és vacogok. Szinte hallom a szívverésemet, ahogy eláraszt a pánik. A légszomjam elviselhetetlen, egyre inkább próbálom beszívni a levegőt, de nem megy. Gombóc nőtt a torkomban, ami nem engedi. Érzem, ahogy szinte fuldoklom. Alig látok, mintha lépteket hallanék, de már nem tudom, mi valóság. A félelem olyan hullámban tör rám újra, hogy az egész testem beleremeg. Tehetetlen vagyok. Legszívesebben ordítanék, de nem jön hang a torkomból. Minden porcikám fáj, úgy érzem, nem bírom tovább.

Mintha valaki felkarolna, de nem tudom biztosan. Már szinte semmit nem érzékelek a külvilágból. Fájnak a testrészeim, mindenem sajog. Vacogok. Úgy érzem, hogy megfulladok, egyre jobban kapkodom a levegőt, de nem használ. Hangokat hallok, mintha valaki beszélne hozzám. Talán ordít is, de nem értem. Egyre inkább rettegek. Már nem tudom, mi történik velem, csak be vagyok zárva a saját fejembe. Nem érzem a végtagjaimat, csak a kínzó fájdalmat. Lassan az eszméletemet vesztem, de most felüdülés lenne kiszabadulni. Borzalmasan félek. Nem akarok meghalni. Nem akarok megőrülni. Csak szabad lenni. Állandóan rettegek attól, hogy mikor jön egy újabb ilyen, de nem tudok rá felkészülni. A pánik hirtelen tör rám, én pedig nem tudom kezelni. Csak elveszek és remélem, hogy elmúlik a reszketés. Talán könnycseppek csordulnak le az arcomon, de nem tudom érzékelni. Lélegezni szeretnék, abbahagyni a remegést és legyőzni a félelmet. De hagyom, hogy szépen lassan felemésszen a pánik.

Remélem tetszett, szerdán pedig érkezem az Ed Sheeran book taggel!

Love, a nagyon is motivált Lyla ♥

Novella | The Theory of Fandoms

Csodaszép karácsony estét!

Remélem mindenkinek jól telik eddig a karácsony, egyetek sokat és élvezzétek ki. Lassan véget ér a Bloggerkarácsony is, én pedig úgy döntöttem, kirakom ide a Hazelnek írt fluffomat. Egy kis fizika/kémia, hitelesnek indult, félúton meggondolta magát, de legalább összehoztam pár fandom utalást. Jó olvasást és boldog karácsonyt, dearies! ♥

novella | Hazelnek | karácsonyi | original | gay | nagyjából fluff | fizika/kémia (na jó, fizika) 

Kint szakadt a hó, mindent beborított a nagy fehérség, idilli tájképet festve. A legtöbben azon a helyen ültek, amit az otthonuknak neveztek, meghitt környezetben. Végül is ők is, csak mindenkinek mást jelent az otthon. A labor hideg, fehér csempéi makulátlanul tiszták voltak, ahogy mindig, a szürke műszerek fényesen csillogtak és az egész helyiséget átjárta az erős, kissé kékes fény, ám mégis volt valami sejtelmes, mint mikor az uszodában a víz fodrokat fest a falra. Ugyan középen állt egy nagy, pulthoz hasonlító asztal, rajta különféle eszközökkel, egy mikroszkóppal, kémcsövekkel, rádobva két szemüveggel és egy fehér köpennyel, mellette pedig voltak székek, de a két ott tartózkodó a földre telepedett le. A szintén ragyogó, ám igen hideg padlón rengeteg jegyzet hevert a fiúk mellett, ők pedig tollat rágcsálva nézegették őket.

Felettük egy komplett sci-fihez elég berendezés volt, több számítógép és öt képernyő. Abból három a tumblr-t mutatta, a maradék kettőn meg a pinterest volt nyitva. A lenti, asztali gépeken statisztikák és programok álltak, kis ábrákkal illusztrálva. Arrébb a falon, a hatalmas parafatáblán egy térkép állt, különböző emberek voltak feltűzve, kivágott cikkek, pirossal jelölt helyek és nyomtatott képek városokról. Ha nem tudósok csinálták volna, egy megszállott stalker, vagy akár egy rendőrség falán is lehetett volna. A helyiségben ezeken kívül rengeteg fehér szekrény állt, a rend pedig csak látszólagos volt, a legtöbbet nem szabadott kinyitni. A nagy részükben szimplán csak kupi volt, behajigált üvegek, mágnesek, kis szerkezetek, de például a sarokban akadt egy, amiben egy kétes eredetű zöld massza várt arra, hogy kitörhessen, így azt messzire elkerülték, ugyanis még nem jöttek rá, hogyan is lehetne eltüntetni. Egy polcon szép sorjában mappák sorakoztak, szépen felcímkézve, ennek ellenére pedig teljesen összekeverve. Az asztal fiókjaiba minden olyan dolog került, amit gyakran használtak, mint az olló, a rajzszögek, kisebb mágnesek vagy épp az öngyújtó. Itt jön képbe a leghasznosabb tárgy a laborban, a poroltó az ajtóként szolgáló lift melletti sarokban állt.

Az egyik srác hirtelen felpattant, de mivel elég magas volt, majdnem beverte a fejét a falra erősített képernyőbe. Odasietett a laptopjához, majd villámgyorsan pötyögni kezdett. A másik értetlenül nézte, majd ő is felállt, és lábujjhegyre állva társa válla fölött átlesve olvasta, hogy mit ír. Próbálta megérteni, de a képernyőn csak összefüggéstelen szavak álltak, majd a fiú abba is hagyta a gépelést és az egyik megnyitott tumblr-n kezdett el keresgélni. Társa csak kérdő tekintettel bámulta.

– Gav, beavatnál, hogy mégis mi történt? – kérdezte végül barátját, aki halkan motyogott magában, miközben hevesen tekergetett le, majd villámgyorsan másik keresést indított és megint lefele pörgetett a találatok között. Pár szótlan perc után sóhajtott egyet, majd végre társára nézett, aki egyre kevésbé értette, hogy mi történik.

– Rájöttem valamire. Cade, azt hiszem, tudom, hogy mi történik! – mosolygott csillogó szemmekkel, szavaiban izgatottság csengett.

– És be is avatnál? – nevette el magát az említett.

– Oké, szóval. Figyelj! Azt tudjuk már, hogy a könyvekben nincs semmi, ahogyan a CD-ken sem. Viszont mi van, ha nem tárgyhoz kötöttek, hanem emberekhez és helyekhez, gondolj csak bele! – Gavyn arcán gyermeki lelkesedés látszott és türelmetlenül várta, hogy társa válaszoljon. Cade röviden elmélázott, majd lassan, még mindig gondolkozva válaszolt.

– Lehet benne valami... Akkor viszont teljesen rossz irányban keresgéltünk. És mi lehet a rajongókkal? Valami kapcsolat akkor is kell legyen.

– Hát figyelj, akkor vizsgáljuk meg a többi mindent, valamit csak találunk!

Cade sóhajtott, de barátja teljesen komolyan gondolta. Ellenkezett volna, de gyötörte a kíváncsiság. Az egyik szekrényből elővettek pár tálcát, tele kis üvegcsékkel és dobozokkal, majd a mikroszkóp elé telepedtek. Többnyire csendesen dolgoztak egymás mellett, lejegyzetelték az eredményeket, megmutattak a másiknak egy-két érdekességet, de egyelőre nem találtak semmi áttörőt.

– Amúgy itt egy darab a Percy Jackson egyik lapjából, ezt még nem néztük meg.

– Gavyn, te kitéptél egy lapot egy könyvből és még azt is megcsonkítottad? – hüledezett Cade. – Meg vagy te húzatva? Többet nem állok veled szóba.

– Nyugi már, tudományos célok miatt tettem – próbált a srác védekezni, de inkább kissé arrébb csúszott székével.

– Mindjárt téged váglak fel és vizsgállak meg tudományos célok címszó alatt!

– Utána megragasztom, oké?

– Veszel nekem egy másikat, akartad mondani...

A fél idegrendszerük ráment a kutatásra, kávéfüggőségük igencsak megmutatkozni látszott, de eredménye még mindig nem volt a sok vesződésnek. Egy komplett csontkollekción, két állati maradványon, rengeteg kőzeten és pár, speciális boltokban fellelhető furcsa tárgyon, mint egy érdekes, többnyire hegyes trónon, két közepesen hosszú, mintás, faragott boton és egy vasból összetákolt kukaszerű dolgon túl mindketten kedvtelenül próbálgatták az újabb és újabb apróságokat. Jegyzeteik egyre rövidebbek lettek, az előttük álló átvizsgálandó halom, meg csak nőtt. Közben próbáltak hatékonyabb megoldást találni, kiszűrni a haszontalan mintákat, több-kevesebb sikerrel.

– Egy jávorszarvas agancsának része? – próbálkozott Cade, egy nagyon kis darabot tartva egy csipesszel.

– Tedd a fandomos tárgyakhoz, bár nem hiszem, hogy hasznát vennénk – nézett rá furcsán Gavyn. – Homok a játszótérről?

– Már megint beengedted ide a húgodat…?

– Jó, kidobom. Stephen King hajszála?

– Nem százfűlé főzetet csinálunk! De jó lesz, add ide. – Gad büszkén átnyújtotta társának a darabot, aki rögtön a mikroszkóp alá tette. – Akarjam tudni, hogy honnan vagy miért?

– Hagyj, négy órát álltam érte sorba és mellesleg dedikálta nekem az Azt.

– Nincs több kérdésem.

Hirtelen történt az egész. Cade kedvtelenül nézegette a hajszálat, lassan kijegyzetelve az eredményeket és észrevételeket. Vetett még egy pillantást a monitorra, majd kivette a lencse alól a megvizsgált darabot. Gavyn épp egy vízmintát vitt a saját helyére, de társa a könyökével meglökte, így az ráborult Cade jegyzeteire és a kezében tarott hajra is. A srác már elfogadta saját szerencsétlenségét, így csak lemondóan sóhajtott, majd úgy döntött, újraírja az elmosódott darabokat. Ám a műszerek kijeleztek valamit.

– Gav, valami történt! – mutatott lefagyva a képernyőre.

– A víz és a minta reagál egymásra... ú, ez olyan, mint a H2O-ban! – lelkendezett a másik. Cade megrökönyödve bámult barátjára, majd fejét rázva visszafordult.

– Kevesebb mese, könyörgöm. Figyelnél, légy szíves? – kérdezte nem várva választ, miközben hevesen pötyögni kezdett laptopjába.

– Lehetséges ez egyáltalán?

– Nem tudom... Honnan volt a víz?

– Fogalmam sincs.

– Nézd meg!

– Ja, Csendes óceán.

A fiúk izgatottan adogatták egymásnak a helyüket, miközben a mikroszkóppal figyelték a fejleményeket. A változás nem volt nagy, de eltért a megszokottól. Mintha egy kapcsolat alakult volna ki a minta és a víz között. Cade figyelmesen tanulmányozta a történteket, motyogva kommentálva azt, Gavyn pedig pontosan leírt mindent, amit hallott vagy ő maga megvizsgált. Bár gyakran veszekedtek, poénkodtak vagy tapasztalták a koncentrálás teljes hiányát, ha komoly kutatásról volt, mindketten odafigyeltek és tökéletes összhangban dolgoztak. Egymásnak adogatták a szükséges dolgokat, a magasabbik mindent előkészített egy kísérlethez, Cade pedig addig kipróbálta a többi óceán vizét.

– Mindegyik egyezik – mondta végül, miután feljegyezte az eredményeket.

– A strandi homok?

– Szintén.

Egymásra pillantottak, Gavyn arcán izgatott félmosoly volt, a másik fiú pedig visszavigyorgott rá.

– Tudod, mit jelent ez, ugye?

– Az egész a vízből jött, ezért áll kapcsolatban minden!

– Amerika, Nagy Britannia, Japán... a filmezés nagyjai!

– Gondolj csak bele, minden az olaszoktól és franciáktól indult, ott kezdődött, aztán jött Hollywood!

A kép összeállt, mindketten a másik gondolatmenetét fejezték be, és örültek a saját sikerüknek. Azonban egy kérdés még nyitva állt. Miután a kezdeti lelkesedés elmúlt, merengve bámultak egymásra, ugyanazon agyalva. Végül Cade mondta ki a kérdést, ami a következő nagy problémájuk.

– Viszont akkor... milyen kapcsolatban állnak a helyek, az alkotók és a fogyasztók? – Lassan formázta a gondolatfoszlányokat szavakká, óvatosan próbálta megközelíteni a témát.

– Van egy feltevésem, már gondoltam rá, csak eddig túl örültnek hangzott.

– A te ötleteid mindig őrültek, Doki, aztán kiderül, hogy egy zseni vagy. Bár nem mindig, néha megmaradsz őrültnek.

– Kösz. Szóval, tudjuk, hogy van ez a mező, az óceánból jön és körbelengi a világ nagy városait, ahonnan a művészet indult. Görögország, Olaszország, USA, Japán...

– A lényegre.

– Oké. Mi van, ha ez a mező kölcsönhat az emberi részecskékkel? Akiknél nagyobb az az erő, azok lesznek a művészek vagy a rajongók, vagy a kettő egyben. Ezért van az, hogy kialakulhat kisebb vagy akár hatalmas vonzódás a filmekhez, a festményekhez, igazából bármihez.

– Ez megmagyarázná mondjuk a fake fanokat, vagy miért létezik egyáltalán az a fogalom, hogy fangirl.

– Persze. Ez megmagyarázna mindent. Nézd csak meg.

Gavyn a gépekhez lépett és a tumblr, majd a pinterest keresőjét használta.

– Egyre több ember nap, mint nap, a rajongás egyre fiatalabb korban alakul ki, ezek a részecskék terjednek, ahogy nő a népesség.

– Meg ha igazad van, akkor a fandomok is ebből fakadnak, innen jön a kreativitás. A több erővel rendelkező művészek alkotásai több rajongót hoz magával. Ezért váltak az alapműveltség részévé is.

Pár perccel később megint a földön helyezkedtek el, egy-egy laptoppal maguk előtt, összeírva mindent, amire aznap jutottak. Le akarták fektetni az alapokat, hogy tudják, mivel kell foglalkozniuk a következő időszakban. Több kísérletük volt már arra, hogy megfejtsék a fandomok nagy rejtélyeit, a tumblr sötét oldalát, a fájdalmas rajongás okát, de eddig mindegyik kudarcba fulladt, akár több hónap munka után. Ám ezúttal más volt, belenyúltak valamibe, valami nagyba. Nem akarták elkapkodni, ugyanakkor mindketten izgatottak voltak és jóval gyorsabban járt az agyuk, mint a kezük. Legalább azt el akarták dönteni, hogy milyen irányban szeretnének vagy inkább tudnának elindulni.

– Gav, amúgy ha igazunk van... – kezdte Cade, ám társa félbeszakította.

– Márpedig igazunk van!

– Komolyan mondom. Ha sikerül bebizonyítani, csinálhatnánk egy szérumot.

– Na, megszólalt a kémikus.

– De figyelj, ezzel akár irányítani is lehetne az egészet, vagy befolyásolni bárkit, hogy új dolgokat találjon ki.

– Akár magunkat is?

– Csodaszérumot akarok, nem drogot.

– Te mondtad, hogy nem Százfűléfőzetet csinálunk.

– Maradj már csöndben egy picit. Megígértem neked, hogy nézek veled Be more chillt, de így elfelejtheted. – Cade kezdett durcás lenni, bár barátja egy mosollyal meg tudta lágyítani.

– Jó, oké, figyelek. De akkor is, hogy gondoltad. Óceánvíz, random könyvekből lapok, pár CD, egy Salvador Dali festmény és bumm, varázslat?

– Nem, és ne is emlegesd a könyveimből a lapokat, vagy az egész lakásban piros lufikat kötök mindenhová.

– Meg ne próbáld!

– Akkor fogd be.

– Nyugi, inkább nézd meg, amit írtam! – Gav büszkén társa elé rakta a gépét és mögé telepedve a vállára helyezte az állát.

Cade figyelmesen nézte a sorokat. Fel-felnevetett olvasás közben, majd hátrafordulva egy csókot lehelt barátja ajkaira.

Eközben kint felerősödött a hóvihar, egy közeli templomból halk zene és ének szűrődött ki, a házakban boldog családok ültek a karácsonyfa mellett. Cade és Gav pedig pont úgy töltötték a szentestét, ahogy akarták: egymás mellett, a kedvenc helyükön. Mögöttük, a pulton a mini karácsonyfájuk díszei vidáman csillogtak, ahogy a laptop megvilágította őket. Az össze-vissza szövegből összeállt a nagy egész. A rajongók, az óceán, a Cadyn-mező és a Cadyn-részecskék, a (szigorúan NEM saját) könyvek lapjai és a nagy kérdőjel, ami kiegészítette a hiányos részeket. Ott és akkor született meg a közös kémiájukból a fandomok elmélete. 

Remélem, tetszett, további csodaszép ünnepnapokat és boldog karácsonyt mindenkinek!

Love, a kissé ügyetlen, ám igyekvő angyalka, Lyla

300 | Meghívás a pokolból

Hello, darlings, welcome to hell!

Ma egy újabb rövidke írást hoztam nektek, ami a 300 szavas kihívás kereteiben íródott és őszintén szólva, nekem ez lett a kedvencem. A téma is nagyon megihletett, meg kivételesen a végeredménnyel is elégedett vagyok, szóval gyertek csak nyugodtan ide, már nem lesz kiút! ♥

300 | 3. cím | negédes

Gyere, lépj közelebb, nézz körbe. Szívd be a bűn csábító mézes-mázas illatát és engedj a kísértésnek. Hagyd, hogy magával ragadjon a pillanat heve és élvezd. Ne próbáld megbánni. Idézd fel magadban a perceket, mikor hagytad, hogy az igazi éned eluralkodjon rajtad. Mikor hagytad, hogy a szíved, a vágyaid vezéreljenek és rossz voltál. Mikor ártottál másoknak és akármennyire próbáltad tagadni, még élvezted is az egészet. Mikor ösztönből cselekedtél, reflexből és ezt te is tudtad, hiába szeretted volna elnyomni az érzéseidet.

Most viszont nincs miért szégyenkezned. Bevallhatod, amit soha nem mertél. Gondolj arra a csodálatos, élvezetes éjszakára, mikor megszegtél minden szabályt. Vagy idézd fel magad előtt azok arcát, akiket utálsz. Nem is nehéz, igaz? Van egyszerűbb feladat is: csak képzeld el, ahogy ártasz nekik, ahogyan bántod őket és látod az arcukra torzuló szenvedés csodálatos jeleit. Meglepődtél, hogy milyen könnyen megy? Ne is próbáld tagadni, mennyire élvezed. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha az emberek nem tettetnék, hogy ők jók, mikor belül mindenki romlott. Te is tudod, hogy mindenkiben ott van a rossz, csak sokan elnyomják. Pedig nem szabad, engedni kell a vágynak és kiélvezni. Mindenki szeretne önmaga lenni, akkor minek fojtanád el? Hazudik az egész világ, mikor azt mondják, hogy rossznak lenni bűn. Hazudni nem az? És mi a baj a sötét oldallal? Úgyis mindenki csalódik előbb-utóbb, nem lenne egyszerűbb, ha többet senki nem tenné? Ha azt mondják, ne érdekeljen mások véleménye, az érzéseik miért érdekelnének? Légy önző, hazudj, lopj, csalj, okozz károkat, legyél hűtlen, ölj, kínozz, de a legfontosabb, hogy élvezd. Engedj a suttogásoknak, amik mindig ott vannak. Hallgass rájuk és tedd meg mindazt, amit mindig is akartál. Te is tudod, nem menekülhetsz előlük, akkor miért próbálnád? Képzeld el, hogy nem lennének szabályok, csak amiket te alkotsz. Hát nem lenne szép? Csak ess bűnbe és lépj be a pokol csábító, édes melegébe.

Remélem, tetszik a pokol forró levegője, ha körbevezetés kell, csak szóljatok!

Love, az ördögi káoszúrnő, Lylu

300 | Veszélyes játék

 Hey, dearies! 

Meghoztam következő bejegyzést (már másodszor időben, határozottan fejlődőképes vagyok)! Az előző posztomat nagy lelkesedéssel fogadtátok, aminek hihetetlenül örülök, külön köszönöm Gigernek, Luciának, Mercinek, Kindleinek, Alice-nak, illetve Majának és Erikának, hogy hagytak nyomot. Nagy maciölelés nektek!

Most egy rövidke, háromszáz szavas történettel jöttem, amit az ehhez kapcsolodó kihívásra írtam. A lényege, hogy minden héten jön egy új cím, amihez írni kell pontosan 300 szót. Már megy egy ideje, de bármikor be lehet csatlakozni és bármelyik témában lehet alkotni. Nekem nagyon megtetszett az ötlet, nektek is csak ajánlani tudom, szóval nézzetek be ide: ❤ 

Ezt a novellát egy videó ihlette és szeretnék hozzá egy teljes novellát is írni. Nagyon elgondolkodtató. Felirattal itt találjátok meg, de még mindenképp írok róla bővebben: ❤

300 | 1. cím | felelsz vagy mersz | folytatás várható

A tornateremben megfagyott a levegő, a csöndet csupán egy türelmetlenkedő kéz körmeinek kopogása zavarta meg. Az egyik fiú sóhajtva felállt, majd a bordásfalon felmászva a kosárpalánk mellett kiugró falrész tetejére állt. Lenézett, jó négyméteres magasságban lehetett. Tornaórán többször is játszottak már úgy, hogy fel kellett mászni, de lent matrac várta az ugrókat. Lehunyta a szemét, hogy ne gondoljon a tériszonyára, se a lábában lévő bizsergésre, amit a tavalyi komoly baleset után még mindig érzett. Tudta, hogy egy rossz landolással könnyűszerrel újra eltörheti. És ezt a feladatot adó lány is pontosan tudta, aki lent gúnyosan mosolyogva nézett, melltartója előtt gondosan összefont kézzel.

A fiú kinyitotta a szemét, csupasz felsőtestéről letörölt pár izzadtságcseppet, majd leugrott. Fél lábra érkezett, egy pillanatra mintha fájdalmat érzett volna, majd a lendülettől előreesett. Valaki mellé lépett, felsegítette, majd elvigyorodott. Elméjéből eltűntek a rémképek a kórházi ágyról, amit pontosan fel tudott idézni. Tavaly egy háztetőről esett le, aminek köszönhetően még mindig belesajgott a lába a hirtelen mozdulatokba és soha nem fogja elfelejteni a riadt, szomorú arcokat, amiket félholt állapotban látott saját könnyes szemén keresztül. Megrázta magát, majd visszaült a körbe.

A teremben csak hatan voltak, a középre húzott matracokon helyezkedtek el törökülésbe, körülöttük levetett ruhák, mindenkitől legalább egy felső vagy egy nadrág, a sarokban mindannyijuk zoknijai, kezükben söröspoharak, a kör közepén pedig egy kiürült üveg. A fiú magabiztosan odanyúlt és megforgatta. Reménykedett, hogy előző feladatadójára mutat majd, másodpercekkel később pedig úgy tűnt, a sors meghallotta, ugyanis tényleg ott állt meg. A lány arcán pillanatnyi kétség támadt, de még mindig hűvösen mosolygott. Ő bosszút állt a fiún az őt ért sérelmek viszont, de arra nem gondolt, hogy visszakapja. Tompán érzékelte, ahogy a srác elővesz egy öngyújtót és arra utasítja, hogy gyújtson fel kint egy kupac falevelet. Szeme előtt egy égő ház képei jelentek meg, de már nem volt visszaút. 

Remélem tetszett nektek, szívesen fogadok bármilyen visszajelzést és cserébe kaptok lylás szeretetrohamot. Vasárnap megpróbálom hozni az első Artezt, meglátjuk, de majd mi lesz belőle.

Love ya, a conra készülő boldogsághormonos Lyla ♥