Retró kihívás | Wanted Dead or Alive (songfic)

Hey babes!

Múlt héten ugyan kimaradt a bejegyzés, de most egy picit hosszabb novellával jöttem az eddigi párszázszavasok után. A retró kihívás keretei között íródott, amiből még szeretnék többet írni, a szabályokat, bejegyzéseket, forrást ITT találjátok hozzá. Gigertől egy Queen, egy Bon Jovi és egy Green day számot kaptam, a középsőre esett a választásom. Igazából teljesen más oldalról közelítettem meg a dalt, mint az eredetiben, egy pszichodrámát próbáltam összehozni, miután hagytam, hogy megihlessen a szöveg. Jó olvasást (ismét egy vidám történet)! ♥️

songfic | Wanted Dead or Alive | pszichdráma (akar lenni) | angst

Magamra húztam a kapucnimat, és kissé összébb húztam az elnyűtt farmerdzsekimet, hogy óvjon a hidegtől és a szemerkélő esőtől, de ez sem segített túl sokat. Beálltam egy szűk mellékutcácska sarkára, a kukák mellé, majd elővettem egy gyűrött doboz cigit. Csalódottan láttam, hogy már csak három szál van, de azt még nem tudtam, honnan szerzek többet. Rágyújtottam, és bámultam ki a forgalmas útra. Zenelejátszók, földet bámuló, mélabús emberek, akik siettek, ezért fel se fogták a körülöttük zajló világot. Úgy éreztem, már ezerszer láttam ezt képet, minden annyira monoton, soha nem történik semmi. Néha egy-egy mentős vagy tűzoltó belezavart a mindennapi zajba, előfordultak balhék, hangos veszekedések, de semmi nem törte meg igazán a ritmust. Rosszul voltam attól, hogy senki nem mutatott újat, minden ugyanolyan szürke, sőt, csak napról-napra szürkébb.

Hirtelen fojtogatónak éreztem a levegőt, túl fülledt volt, túl sok. Megígértem magamnak, hogy ezt a pár napot kibírom, de nem ment. Semmi pénzem nem volt, szóval valahonnan szereznem kellett. Napok óta ezen a környéken járkáltam, figyeltem és hallgattam. Tudtam, hogy van egy üres lakás innen két utcára, de oda csak a legvégső esetben akartam menni. Hirtelen viszont egy meglehetősen kellemetlen zaj ütötte meg a fülemet, így rohanni kezdtem. Túl közel éreztem a rendőrautók szirénáját, szóval előkapartam a zsebemből a kulcscsomót, amit a lakás előtti növény földjében találtam. Az ott lakóknak fel se tűnt, mikor elindultak nyaralni, hogy ott ültem épp a lépcsőházban, ahol pár órával azelőtt elaludtam. Odaértem a kapuhoz, majd remegő kézzel próbáltam megtalálni a megfelelő kulcsot. Épp akkor slisszoltam be, mikor megláttam a ház egyik lakóját arrafelé tartani, szóval reméltem, hogy nem látott meg, vagy ő is ugyanolyan, mint mindenki más, aki fel sem figyel a környezetére, csak a saját kis problémáival van elfoglalva.

Abban a pillanatban arra se emlékeztem, melyik emeletre tartok. Nem tudom, hogy jutottam be a lakásba, az egész kiesett. Talán félig másztam a lépcsőn, négykézláb. Mire felértem, csak levágódtam a kanapéra. Le akartam zuhanyozni, legutóbb egy napja ettem száraz kenyeret, nem ittam. Sem vizet, sem mást.

Mikor felébredtem, fogalmam sem volt, merre lehetek, bár ez az utóbbi hetek tapasztalatai után nem volt meglepő. Estefele lehetett, de nyár lévén még nem ment le a nap. Kimásztam a fürdőszobába, és belepillantottam a tükörbe, de a látvány megijesztett. Talán egy hónapja borotválkoztam utoljára, a hajam is megnőtt már, a szemek alatt sötét karikák látszottak, a szemem durván bevérzett, és sok ráncot összeszedtem, mióta eljöttem otthonról. Az eljövés talán nem is a legjobb szó. Kiraktak. Megszöktem.

Miután megmostam az arcom, és le is zuhanyoztam, elindultam körbenézni a lakásban. A családnak két gyereke lehetett, két kis szobát találtam. A sajátjaimra gondoltam, már nem láttam őket egy éve. Az egyik sarokban egy hintaló állt. Nekik is van otthon. Nekem is volt. Nem bírtam tovább a látványt, az elrendezett hálószobákat, a kirakott közös képeket, így megkerestem a konyhát, mert a hasam már korgott. Találtam toast kenyeret, megpirítottam kettőt, de azokat is nehezemre esett lenyelni. Mostanában keveset ettem, amitől az elején mindig éhesebb voltam, most viszont már minden falatot sokáig kellett rágnom, hogy lemenjen. Végül benéztem a hűtőbe, amit később megbántam. Nem tudom, mit kerestem, de azt tudom, mit találtam: alkoholt. Mostanában nem nyúltam hozzá, és valahol mélyen éreztem, hogy jobb volt ez így, bár nem saját döntés volt. Már pénzem nem volt rá. Másra kellett.

A következő pár óra homályosan van meg. Emlékszem a dohány szagára, a számból kiömlő sörre, amikor már nem tudtam normálisan nyelni. A füst csípős szagára, akkor már égett a gyomrom, meg a tüdőm is, bár inkább a szívem. Találtam egy gitárt. Először csak párszor megpengettem, egy idő után viszont énekelni próbáltam, de a hangom fojtott és rekedtes volt. Már rég nem szólaltam meg, közben pedig sokszor köhögési roham tört rám, ennek ellenére pedig elszívtam az újabb és újabb szál cigiket. A dohányom már összekeveredett a fűvel, nem is számolgattam már, hogy mennyit juttatok be a szervezetembe. Egyre erőteljesebben énekeltem, a végére talán már üvöltöttem is, nem tudom. Elborult az agyam, felálltam a kanapéra, a gitárt már szinte ütögettem, nem is pengettem. Aztán elkezdtem földhöz vágni, közben már nem is dallam tört fel a torkomból, hanem reménytelen ordibálás. Nem gondoltam semmire, mégis mindenre, miközben a gitárt hozzávágtam bármihez, amit értem, majd az öklömmel püföltem. Levertem vele a falakról a család közös képeit, majd elkezdtem a húrokat letépkedni. Romboltam, de nem tudatosan, csak kiadtam minden dühömet. Végül a sarokba hajítottam a hangszer maradványait, majd lerogytam a padlóra, akkor már zokogtam. Fulladozva próbáltam visszanyelni a könnyeimet, állati hangokat produkálva. A hajamat téptem, majd ott kucorogtam a sarokban. Magzatpózban fetrengtem, a saját szennyemben. Így aludtam el megint.

­***

Egy ház előtt álltam, takaros kis kerttel, lenyírt fűvel, tökéletesen berendezett környezettel. Talán túl tökéletes is volt. Elindultam a gondosan lehelyezett járólapokon a bejárat felé, majd beléptem. Ismerősnek tűnt a hely, mégis idegen. Talán a makulátlan tisztaság, meg a precízen elhelyezett tárgyak miatt. Mindennek pontosan ki volt centizve a helye, még a díszek is katonásan álltak egymás mellett. Úgy éreztem, minden léptemmel, mozdulatommal, és a lélegzetemmel is csak beszennyezem a környezetemet. Tudtam, mit merre találok, mégis úgy éreztem, mintha most lennék itt először. Lassan felderengtek régi emlékfoszlányok, de furcsán éreztem magamat. Egy kisfiú szaladgált kint, az ablakból lehetett csak látni, egy kutyával kergetőztek. Egy másik, idősebb kissrác a sarokban játszott az építőkockákkal, egy harmadik pedig a konyhában rángatta anyukája kötényét, hogy éhes. Megzavarodtam, hirtelen megtelt a tér, és mindenhol ugyanazt a gyereket láttam, csak más-más korban. Az egyik a lépcsőn szaladgált egy papírrepülővel, viszont valaki fejvesztve rohant ugyanott felfele, mintha az életéért futna. Talán így is volt. Láttam egy hét-nyolc éves formát, aki társasozott, de a másik játékos alakja elmosódott. Szinte ugyanazt a gyereket a szekrény előtt kuporogva is megpillantottam, ő sírt, előtte pedig a kivehetetlen férfi állt, üvöltözve. Aztán változott a kép, én még mindig ugyanott álltam, földbegyökerezett lábbal, de a kisfiúk megváltoztak. A saját fiamat pillantottam meg, többedmagával, ugyanazokat a mozdulatokat csinálva, mint az én kiskori énjeim. Az egyetlen dolog, ami más lett, hogy az a férfi nem az apám, hanem én voltam. Hirtelen túl sok lett, ismét megjelentek a saját gyerekkori emlékeim, most egyszerre a másikkal, a szoba pedig összefolyt, egyszerre láttam a széthagyott játékokat, a koszos padlót, a véres konyhapultot, ahová bevertem a fejem, mikor nekilöktek; és azt a fojtogató tisztaságot, ami az érkezésemnél fogadott. Ismét úgy éreztem, hogy képtelen vagyok befogadni az egészet, hogy megőrültem.

***

Mikor magamhoz tértem, még mindig ott feküdtem, ahol végül kiütöttem magamat, ugyanolyan pózban. Hihetetlen bűz volt, ahogy feltápászkodtam, láttam a vért, ami az öklömről cseppent le. Még mindig vérzett. Hányás és húgy szaga keveredett. Azt kívántam, bár belefulladtam volna a saját nyomaimba. Émelyegni kezdtem, most már nem szűnt az érzés, ami eddig is bennem volt: menekülni akarok, el innen, a városból, a világból, de legfőképp a saját fejemből, ahova hónapok óta be vagyok zárva. Felálltam, bár nehezemre esett, majd megtámaszkodtam a falba. Körbenéztem, de fel sem fogtam a károkat, amiket én magam okoztam, mert hihetetlenül sajgott a fejem. Nem messze tőlem egy széttépett újság hevert, arra próbátam összpontosítani, amit valószínűleg pár órával azelőtt téphettem szét. Már az ideérkezésemnél észrevettem, de nem akartam belenézni. Nem érdekelt, hogy köröznek-e, vannak-e hírek, mondott-e valamit a feleségem. Napok óta eszembe se jutott, bár nem is foglalkoztam semmi mással, csak hogy eltereljem a figyelmemet, száműzzem a gondolataimat, az embereket tanulmányozzam. Felröhögtem, mély, keserű hörgéssel, ijesztően. Ítélkeztem mások fölött, mikor ott voltam én, elcsesztem az életemet, egy drogos alkoholista voltam, aki menekült az igazság elől. Tudtam, hogy nem a rendőrség miatt félek, vagy ami az elkapásom után következne, hanem hogy belenézzek a saját szemembe. Tudtam, hogy abba kéne hagynom, de nem ment.

Onnan is elmenekültem, otthagyva a romokat. Úgy éreztem, hogy tönkretettem egy család életét, ahogy apám a miénket, és én a sajátomét. Fojtogatott a levegő, de azt hiszem, ez már nem is fog elmúlni soha, örökké így marad.

***

Futottam. Nem tudtam, hova, vagy hogy ki elől, csak azt, hogy üldöznek. Sokáig álltam még a lakásban, magam sem tudom, miért, talán szembesülni akartam az általam okozottakkal, amik engem tükröztek. Az otthagyott rom én voltam, csak magamat már jóval régebben tettem tönkre. Talán ismét egy sziréna térített magamhoz, már nem tudom. Csak azt, hogy kirohantam a lakásból, úgy hagyva magam mögött, mint régebben a sajátomat. Hajnal lehetett, már világosodott. A fullasztó érzés nem múlt el, csak erősödött de ahhoz lassan hozzászoktam. Most viszont mást is éreztem, mintha figyelnének. Tudtam, hogy futnom kell, valami vagy valaki közelít felém. Nekiiramodtam, át a szűk utcákon. Kiértem a főútra, ahol embereket érzékeltem magam körül, de nem volt időm megvizsgálni őket. Talán őket is üldözte az a dolog, lehet oda kellett volna kiáltanom, de kezdtem kifogyni a szuszból, már csak az adrenalin mozgatta a végtagjaimat, esetleg a bennem maradt drog, én már rég elvesztettem az irányítást. Ahogy egy kisvárosi részhez értem, még gyorsabban rohantam, el az emlékeimtől, meg attól, ami követett engem. Néha láttam egy-egy felvillant arcot, de az elején nem tudtam kivenni, kik azok. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet, és nem figyelni semmi másra, csak hogy megmeneküljek. Aztán felismertem az első arcot. A fiam volt. A fejemben hallottam, ahogy azt mondja, csalódott bennem. Már kezdett elfogyni minden tartalék levegőm, de nem álltam meg, nem tudtam megállni. Úgy éreztem, az életem múlik rajta, így hát folytattam. A saját arcomat is megláttam, aztán sorban mindenkiét: apámét, anyámét, a feleségemét, a kislányomét, akivel szinte semmi időm nem volt. Már a kezemmel próbáltam elhessegetni a képeket, kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, az arcomon könnyek folytak le. Körülöttem újra változott a helyszín, ahogy rohantam, megint magasabb társasházakat láttam, egy főutat is. Befordultam egy sarkon, talán egy sikátor lehetett, nem tudtam megmondani. Magamtól meg sem álltam volna soha, addig akartam futni, míg el nem fogyok. Végül átestem pár kukán, amiket észre sem vettem, felborítva mindent. Nem érzékeltem sem a zajokat, sem a saját kiáltásomat, nem éreztem a fájdalmat sem, ahogyan felhorzsoltam a végtagjaimat. Körülnéztem, felismertem, hogy hol vagyok. Én egyenesen futottam, nem kanyarodtam el, most mégis szinte ugyanott voltam, ahonnan elindultam. Abban a szűk kis utcácskában, ahonnan előző nap a lakáshoz mentem. A családra gondoltam, akik majd hazaérve az én mocskomat találják ott. Nem csak a koszt, a törött holmikat, hanem a romlott lényemet is. Most viszont ott ültem, egyedül, horzsolásokkal, véresen, kifulladva. Az előbb az életemért futottam, vagy magam elől, már nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy futottam. Nem is üldözött semmi. 

Én Gigert, Petrát, Majrát és Liát hívtam ki, a számaik pedig a következők:

1.  John Lennon - Imagine
2. Marilyn Manson - Sweet Dreams
3. Republic - 67-es út

 Remélem, tetszett, jövőhéten újra itt! ♥️

Love, a beteg elméjével nevetgélő Lyla