Novella | A labor

Hey babes!

Először is nagyon boldog karácsonyt mindenkinek! Lassan véget ér a karácsonyi játékunk, ma mindenki megkapja az ajándékát az angyalkájától. Az én idei húzottam nem más, mint Criszi, aki azonnal megihletett. Egy sci-fivel készültem neki, és bár rá kellett jönnöm, hogy szívesebben olvasom, mint írom, azért megpróbáltam mindent beleadni. Jó olvasást! ♥️

novella | original | sci-fi | labor

A férfi lélekszakadva rohant végig a folyosókon. Tudta, hogy nem sok esélye van a menekülésre, de még mindig ez volt talán az egyetlen lehetősége, hogy kijusson ebből az átkozott erődítményből. Már sajgott a feje az ijesztő fehérségtől, ami beborította a falakat, az ajtókat, amik mellett elhaladt, és a padlótól, amin minden egyes lépés hangosan visszhangzott. Talán négy napja lehetett itt, és már rég rájött, hogy egy ez élete egyik legrosszabb döntése volt. Befordult a következő sarkon, bár nem tudta, merre halad vagy mióta fut, csak remélte, hogy senkit nem talál itt. Egy emberrel még talán elbánik, de nem volt nála semmi, amit fegyverként használhatott volna, és ha megszólal a riasztó, neki vége. Félelme bekövetkezett, amikor áthaladt egy ajtón, és hirtelen szembe találta magát valakivel.

Nem tudta volna megmondani, hogy mi olyan furcsa a lányon. Leszámítva persze, hogy a karja vérzett, vörös foltokat hagyva a makulátlannak tűnő padlón, és a fegyvert, ami nála volt. Egy dressz volt rajta, ami végigsimult az egész testén, de cipőt nem viselt. Egyenes, szőke haja lazán omlott a vállára, az arcát pedig szépnek írta volna le, viszont érezte, hogy valami nem stimmel vele. Több ideje nem volt ezen gondolkoznia, mert a lány felemelte a fegyvert, és rá szegezte.

– Itt dolgozol? – kérdezte, és talán ez volt a férfi egyetlen szerencséje, mert így nem rögtön lőtték fejbe, csak pár perc múlva fogják.

– Nem – válaszolta lassan, majd rövid szünet után úgy döntött, hogy az igazat mondja, mert a lány sem úgy tűnt, mint akinek ez a munkahelye. – Épp próbálok megszökni erről a pokoli helyről.

A lány alaposan végigmérte, majd leengedte a fegyvert.

– Rendben, én is ezen vagyok.

– Tyler vagyok – nyújtotta felé a kezét, mire a másik furcsán nézett, és nem is viszonozta a kézfogást.

– Johanna.

– Tudod esetleg, merre tudnánk innen elmenni? Talán már órák óta itt keringek, de nem jutottam sehova.

– Igen, megvan a tervrajz, de sok helyen járkálnak ki és be a laborokból. Őket el kell kerülni, szóval lassan haladok. – Talán Tylernek el kellett volna kérnie a tervrajzot, de ő úgyse nagyon tudott volna mit kezdeni, Johanna meg úgy tűnt, érti a dolgát. Úgyse volt nagyon más választása, mint bízni a lányban.

– Mi történt a kezeddel? Segítsek?

– Megoldom. – A férfinek fel sem tűnt eddig a földön heverő hátizsák, bár akkor lehet jobban megijedt volna, mert a laborból származott. Csak remélte, hogy Johanna lopta, és nem az övé. A lány kivett belőle egy kötszert, amivel villámgyorsan bekötötte a karját, majd feltörölte a padlóról a saját vérét. Aztán felpattant, és elindult arra, amerről Tyler nem rég érkezett. Nem akarta tudni, hogy hányszor indult el rossz irányba, és úgy érezte, jobb, ha egyik kérdésére se kap most választ.

– Szóval, hogy kerültél ide? – kérdezte, miután megunta, hogy csak a lépteik állandó kopogását hallja.

– Elég sokat kérdezel – méregette furcsán a lány.

– Csak érdeklődöm, hogy ne csöndesen teljen az út. Úgyis mindegy, a lépteink olyan hangosak, hogy bárki meghallhatja.

– Értem. Te hogyan kerültél ide?

– Jelentkeztem, mert még voltak fizikusi ambícióim, csak nem tudtam, hogy itt nem tudósokat keresnek, mert abból már van elég, hanem kísérleti alanyokat. – Tyler hangjában keserűség csengett. Tényleg szeretett volna már egy jó munkát, de itt eddig csak begyógyszerezték, de megszökött, mielőtt kipróbálhatták volna rajta a legújabb szert, amiről már ők is tudták, hogy nem működik, csak a hatását akarták vizsgálni.

– Én is hasonlóan – vont vállat Johanna, Tyler pedig nem akarta tovább faggatni a lányt, mert látszólag furcsán érintették őt a kérdések. Ezek után némán haladtak, egyelőre senkibe nem botlottak bele, bár a férfi nem érezte úgy, hogy bárhová is mennének, talán csak haladtak körbe-körbe. Úgyse gondolta, hogy élve kijuthat innen, túl sok vesztenivalója már nem volt.

Ekkor viszont megütötte valami zaj a fülét, de mire bepánikolhatott volna, Johanna odalépett az egyik bezárt ajtóhoz, és rövid gondolkozás után beütött egy kódot a falon található szerkezetbe, ők pedig berohantak a helyiségbe. Az ajtó bezárult mögöttük, épp mielőtt a folyosóra ott dolgozó tudósok léptek. Egy laborban voltak, ami már egy ideje használaton kívül lehetett. A villany nem égett, és nem is merték felkapcsolni, az egyetlen fényforrást a kintről beszűrődő fehér világítás volt, amitől gyér, kékes fényben úszott a szoba. Ablakok itt se voltak, bár valószínűleg az egész erődítmény a föld alatt lehetett. Tyler már nem is emlékezett, hogy mennyit lifteztek lefele, mikor idehozták. Már rosszul volt a bezártságtól, mert négy napja nem járt friss levegőn, száraz ételeket kapott a konyháról, és az erős mesterséges fényektől lassan hallucináció támadtak.

– Már nem vagyunk messze a kijárattól, de most egy ideig itt kell maradnunk, mert itt sokan vannak – szólalt meg Johanna.

– Ezen a részen még nem jártam. Honnan tudtad a kódot? És itt mivel foglalkoznak? – Már megint azok a kérdések, de nem bírta visszafogni magát. Elképzelni nem tudta, mit csinálhatnak még az épületben. Egy híres kutatólaborban voltak, bár hamar rá kellett jönnie, hogy a külvilág nem tud az illegálisan végzett kísérletekről, amiket rajta is tesztelni akartak, de bele se mert gondolni, hogy mi folyhat még a háttérben. Tudta, hogy van egy nagyobb projekt, amivel foglalkoznak, de fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az. Körülnézett, de nem lett okosabb. A helyiségben egy ágyat látott, mellette pedig számára ismeretlen műszereket. Plakátokat ragasztottak a falakra, de nem tudta őket kibetűzni, mert annyira nem volt erős a fény, csak egy-egy szófoszlányt tudott kivenni belőlük.

– Itt próbáltak velem is kísérletezni – válaszolt lassan Johanna, megfontolva minden egyes szót. Tylert megfogta valami a lányban, mert bár hidegnek, és távolságtartónak hatott, az eddigiek alapján erősnek tűnt, és talán csak így próbálta leplezni a sérüléseit. A férfi is hasonlóan volt ezzel, és bár nem szeretett volna itt megrohadni, nem is volt kihez hazamennie. Se család, se barátok, mindenkit ellökött magától. Ide is csak azért jött, hogy a saját bőrét mentse, kibújva a felelősségek alól.

– Tudod, örülök, hogy találkoztunk. Nem akarlak a kérdéseimmel zaklatni, ha nem szeretnéd, de ha már itt vagyunk, és úgy néz ki, együtt fogunk megszökni, kicsit jobban is megismerhetnénk egymást – hadarta egy szuszra, mielőtt fékezni tudta volna a nyelvét. Nem akarta megijeszteni a lányt, bár látszólag az nem is volt olyan könnyű. – Honnan jöttél? Van családod?

Johanna kíváncsian fürkészte Tyler arcát, meglepődött a férfi kíváncsiságán.

– Nincs. Árva vagyok, és már egy jó ideje itt tartanak – felelte végül rövid hallgatás után. Bár nem volt hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez, visszakérdezett. – Neked?

– Már egy ideje nem beszéltem velük. Talán ha kijutok, felhívom anyámat, ideje lenne.

– Hívd fel, neked legalább van kit.

– Oké.

Egy ideig csak némán ültek ott, a falnak dőlve, és várták, hogy legyen alkalmuk észrevétlenül kijutni. Tyler nem volt olyan állapotban, hogy a hogyanokról faggassa a lányt, inkább még mesélt a saját elcseszett életéről. Akkor jutott eszébe, hogy karácsony van, de már olyan régen nem ünnepelte meg rendesen, hogy nem is tűnt fel neki. Az elmúlt években magányosan, piával ült otthon. Most sokat köszönhetett az ünnepnek, mert így rengetegen hazamentek a laborból, és csak így tudott ilyen észrevétlenül bolyongani. A lány is így lehetett vele, mert ő se indulhatott olyan régen.

– De ha innen szöktél meg, hogyhogy nem jutottál már rég ki?

– Átvittek egy másik terembe, ahol meg akartak ölni, onnan szöktem meg – mondta olyan könnyed hangsúllyal, mintha azt mesélte volna, hogy mit evett ebédre.

– Meg akartak ölni? – csodálkozott Tyler. Rá is ez a sors vált volna? Ha túléli a gyógyszereket, ők mészárolják le?

– Már nem vagyok elég jó – vont vállat Johanna.

– Szerintem az vagy – suttogta Tyler. Odahajolt, és lágyan megcsókolta a lányt. Ő sem tudta, hogy mit is akart ezzel, talán érezte, hogy többet nem látják egymást, vagy talán hamarosan mindketten meghalnak, így kihasználta a pillanatot. – Boldog karácsonyt.

Johanna nem tett semmit, csak hagyta a fiúnak, hogy elvesszen a csókban. Talán meglepődött, de miután szétváltak, a férfi semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Ezután már végképp csöndben ültek. Tylernek fogalma sem volt arról, hogy mit érez a lány, és nem tudott rajta kiigazodni. Johanna viszont elkezdett hallgatózni az ajtón, és nem úgy tűnt, mint aki túl sokat agyalna az imént történteken.

Egyszer csak a lány felpattant, majd egy mozdulattal felrántotta Tylert is a földről.

– Indulnunk kell. Most! – szólt határozottan. Egy gombnyomással kinyitotta az ajtót, majd rohanni kezdett a folyosókon, mire a férfi követte. Többször irányt változtatott, keresve a kiutat, Tyler pedig úgyse tudott mit csinálni, csak kérdések ezrei merültek fel benne. Végül Johanna megállt egy másik ajtó előtt.

– Egy lépcsőház van mögötte, menj fel, és rohanj. A közelben van egy fogadó, onnan hívj segítséget, menj be egy kórházba – mondta határozottan a lány, és kinyitotta az ajtót.

– Várj, mi van? Te is jössz, nem? – hitetlenkedett Tyler, mert már semmit nem értett.

– Nem. Van egy chip bennem, rögtön megtalálnának. A karomból már kivágtam, de van egy a fejemben is. Én nem szökésben vagyok, csak minél több embert meg akarok itt ölni, mielőtt velem végeznek.

– De te nem akarsz visszamenni a normális életedbe?

– Indulj már, vagy te is itt végzed! Tyler, nekem nincs normális életem, én itt születtem.

A folyosón léptek hallatszottak, mire Johanna egy utolsó pillantást vetett a fiúra, aki már ott állt a lépcsők alatt. Elkapta a fegyverét, majd bevágta az ajtót. A férfinek túl sok volt már minden, csak szabadulni akart, nem is gondolva másra. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és már jóval fentebb járt, amikor lentről kiáltásokat, és lövéseket hallott.

Kijutott. Tíz emeletnyit rohanhatott, már csak némaság volt körülötte. Feltépte az ajtót, és botladozva indult el a hóban, ami kint fogadta. Próbálta felfogni a dolgokat, de nem sok sikerrel járt. Rájött, hogy mi volt a furcsa Johanna arcán: nem volt semmi különleges, sajátos vonása, még a szemszínét se tudta volna megállapítani. Már nem is emlékezett rá. A lánynak nem voltak emberi jellemvonásai.

És akkor megértette, mivel foglalkoznak a laborban. Johanna nem ember volt, hanem egy robot, mesterséges intelligenciával. Nem megölni akarták, hanem lekapcsolni, mert túl okos volt, de nem elég emberi, hiszen nem voltak érzései, és féltek tőle. Azért nem szerette, ha kérdezett tőle, mert addig egyfolytában kérdésekkel bombázták. Ezért nincs családja sem. Ő viszont tudta, hogy van a lányban emberi tulajdonság is. Érezte, mert a lány segített neki, pedig nem is ez volt a célja, mégis kijuttatta őt. Mikor elért a fogadóhoz, amit Johanna javasolt, kissé megkönnyebbült, hogy rendes életet láthat. Talán egyszer a lány is járhatott itt, mert tudta, hogy hol van a hely. Odalépett az egyik telefonhoz, amit a falra szereltek, és úgy döntött, ideje beszélni az anyjával, mert ennyivel tartozott a lánynak is. 

Remélem, tetszett, holnap egy rövid Drarry szöszt hozok!

Love, a fáradt, ám boldog Lyla