Songfic | Castle on the hill - Honvágy

Hello, my beautiful babes!

Remélem, jól telik eddig a decemberetek, nekem most az elmúlt hónapokhoz képest nagyon is. Haladtam a bloggerkarácsonyra készülő ajándékommal (24-én ide is kirakom, kis karácsonyi meglepetés), meg szombaton jön majd a cserediákom Ausztráliából. A tartalomjegyzékbe beírtam nagyjából a decemberi terveket, de lehet, hogy lesz változás aktuális történések miatt. Addig is meghoztam életem első songficét. Igazából még nem tudom, lesz-e folytatása, vagy meghagyom így, mindenesetre jó olvasást! ♥

 

 songfic | Ed Sheeran | Castle on the hill | honvágy

„One friend left to sell clothes

One works down by the coast

One had two kids but lives alone

One's brother overdosed

One's already on his second wife

One's just barely getting by

But these people raised me

And I can't wait to go home”

Az üzlet ablakán alig lehetett kilátni a heves esőtől, ami elkapta a várost. Csak elmosódott, fekete kabátos és esernyős foltokat lehetett kivenni. A nő követett egy lecsorduló esőcseppet a szemével, majd sóhajtva visszafordult a munkájához. Azelőtt soha nem gondolta volna, hogy ott ragad abban a kis bevásárlóutcában. Mindig is kalandvágyó volt, soha nem szeretett egyhelyben maradni, mégis ott kötött ki és ott is marad, mert túl sok pénzt nem tud szerezni egy ilyen munkából. Felkapta az összehajtott ruhákat, majd elindult velük, hogy a helyére rakja őket. Rámosolygott a próbafülkénél álló barátjára, mert el is felejtette, hogy tegnap este összevesztek. Egyikük se érezte boldognak magát ott, ezért szükségük volt a kapcsolatukra, de tehetetlenségüket sokszor egymáson vezették le. Válaszul kapott egy halovány mosolyfélét, de érezni lehetett a feszültséget mögötte. Egy vásárló hirtelen megkocogtatta a vállát, ő pedig megfordulva automatikusan megkérdezte, miben segíthet. A választ alig észlelve nézte a halványszőke hajat, amitől eszébe jutottak a régi emlékek. Érezte, hogy lassan haza kéne mennie.

***

A hullámok egyre erősödtek a széllel együtt, hidegre fordult az idő. A korábban vígan strandolók mind bevonultak az étterembe, így nagy volt a forgalom. A konyhából kiáradt a halszag és érezni lehetett a fűtött helységben az izzadtságot, de alapjában véve jó hangulat uralkodott. Az italos pultnál álló férfi mosolyogva fogadta a vendégeket és szolgálta ki őket meleg teával, hogy átmelegedjenek. Nagyjából elégedett volt a helyzetével, de azért mindig ott bujkált benne egy kis szomorúság, amit igyekezett elnyomni. Emlékezett még egy régi délutánra, amikor kint hasonló szél tombolt és ők a parton szaladgáltak. Akkor még az épület egy régi csónakház volt, amit nem használtak, csak később alakították ki tengerparti vendégházzá, ami jó időben nyitott volt, rossz időben – mint azon a napon – pedig zárt. Soha nem képzelte, hogy ott fog dolgozni, ahova egykor titokba belopakodott a barátaival, de így alakult. Remélte, hogy hamarosan hazatérhet úgy, mint a régi szép időkben.

***

A képernyőn gyorsan váltakoztak a képek, a sorozat egyre izgalmasabb lett. A férfi a fotelben ülve nézte az adást, de a történéseket nem igazán érzékelte benne, mert nem tudott rá koncentrálni. A fejében egyszerre kavargott a valaha boldog kapcsolata és családja, különböző kódok és programok, amik a munkájához kapcsolódnak és régen eltemetett emlékek egy boldog kamaszkorról. Soha nem volt az az otthonülős típus, mindig menni akart valahová és mindig életvidámnak látszott, de akkor ennek nyomát se mutatta. Kikapcsolta a tévét és a konyhába ment, hogy összeüssön valami gyors vacsorát. Áthaladt a nappalin, csupasz falai már szinte gúnyolódtak rajta. Nem voltak képei, vagy elvitték őket, vagy párat ő maga rakott el, egyetlen fénykép maradt a polcon a külföldről hozott emléktárgyak mellett. A fotón egy nő mosolygott két kislánnyal, a háttérben pedig egy játszótér alakja rajzolódott ki. Akárhányszor elment mellette, akaratlanul is rápillantott. Egyedül volt, pedig szüksége lett volna társaságra. Talán neki is ideje lenne hazamennie.

***

A házban csend uralkodott, alig mozdult valami, így a telefon éles csengése nagyon hangosnak hatott. Az íróasztalnál ülő lány kizökkent a merengéséből és fogadta a hívást, miközben előhúzott egy jegyzettömböt és írni kezdett. A szobában nagy volt a káosz, mindenhol papírhegyek álltak, ahogy az egész házban. Mikor mások is ott lézengtek, körbelengte egy általános szomorúság és feszültség, amiről viszont senki nem volt hajlandó beszélni. Már eltelt egy hónap a történtek óta, de a gyász még mindig mélyen bennük volt, mert mindenki elfojtotta. A családtagoknak ki kellett volna állniuk egymás mellett, de egyedül maradtak. A nő frusztráltan letette a telefont, majd folytatta a számítógépen elkezdett könyvelést. Szemében alig észrevehető könnyek gyűltek, ő pedig megpróbálta visszanyelni a sírhatnékját. Az ablakon kinézve visszagondolt egy régi napra, amikor a távolban látszódó szántóföldeken töltötte ideje nagy részét és már szinte látta rajta a futó alakokat. Bár otthon ült, mégis hazavágyott. 

***

A helyiség csak úgy zengett a kiabáló hangtól és az edények csörömpölésétől. A konyhaasztalon még a vacsora maradékai voltak, egy nő a idegesen mosogatott, miközben csak úgy mondta a magáét a férjének. A férfi az asztalra támaszkodva, lehajtott fejjel próbálta megőrizni a hidegvérét és nem visszaüvölteni. Mikor felesége befejezte, ránézett és csak egy szomorú mosollyal megrázta a fejét, majd kiment. Tudta, hogy a nőnek nehéz hete volt, de elege volt belőle, hogy mindig őt veszi elő, ha valami baja van. Szerette őt, de ezt nehezen viselte, ha meg visszavágott volna, akkor ő lenne a hibás. A hálószobába érve levágódott az ágyra és elővett egy régi képét. Az esküvői fotón nem csak a mennyasszonyt nézte, akivel már évek óta nem találkozott, pedig akkor vidáman mosolygott mellette vőlegényként, hanem a körülöttük összegyűlt alakokat is. Hirtelen érezte, mennyi mindent vesztett el az évek alatt és hirtelen nagyon honvágya lett. Még soha nem akart ennyire hazatérni.

***

A felrázott sör elkezdett kiáramlani a dobozából, amint felnyitották azt. A férfi szitkozódva a szájához emelte és megpróbált minél többet felszürcsölve megmenteni. Beleszívott cigijébe, majd sóhajtva leült a balkon padlójára. Remélte, hogy unokatestvére nem ér haza túl hamar, mert tudta, hogy megint kiakadna, ha alkohollal a kezében találja őt ott. A pokolba kívánta az egész helyzetét, de még nem sikerült rendes munkát találnia, így nem tudott megállni a saját lábán és egy ideig még elfelejthette az egyedül élés lehetőségét. A szüleitől nem akart pénzt kérni, mert ahhoz oda kellett volna mennie, ilyen állapotban és helyzetben pedig nem tudott volna eléjük állni és a szemükbe nézni. Valahol az elméjében még felsejlett egy ígéret, amit magának és egy lánynak tett, hogy felhagy ezzel az életmóddal, de képtelen volt. Egy könnycsepp csordult le az arcán és azt kívánta, bár hazamehetne.

***

Egy nyitott tetejű furgon majdnem százzal száguldott az úton, ami egyre rosszabb lett, ahogy a célja felé közeledett. A benne ülő srác szomorú mosollyal bámult előre, néha oldalra pillantva, ködbe vesző dombokat és gondosan művelt földeket maga körül. Még jól emlékezett rájuk, meg a mindig esős tájra, ami még Angliához képest is túlzásnak tűnt. Kissé bűntudatot érzett, mert régen nem járt erre. A családját is ritkábban látta, mióta végleg elköltözött és más utakon járt, de igazi otthonát már évek óta nem látta. Valahol mindig nyomasztotta a gondolat, hogy ideje lenne visszatérnie, de megpróbálta elfojtani. Nem tudta, mennyi minden változott azóta, mert az üzenetek ritkultak, aztán el is felejtődtek. Ahogy meglátta a jól ismert dombot, végre úgy érezte, sok év honvágy után hazaért. 

Remélem, tetszett, ez az első ilyen szöszöm (meg egyelőre itt a leghosszabb is). Köszönöm, hogy elolvastad!

Love, a hatalmas Ed Sheeran girl, Lyl ♥