Hey babes!
Múlt héten ugyan kimaradt a bejegyzés, de most egy picit hosszabb novellával jöttem az eddigi párszázszavasok után. A retró kihívás keretei között íródott, amiből még szeretnék többet írni, a szabályokat, bejegyzéseket, forrást ITT találjátok hozzá. Gigertől egy Queen, egy Bon Jovi és egy Green day számot kaptam, a középsőre esett a választásom. Igazából teljesen más oldalról közelítettem meg a dalt, mint az eredetiben, egy pszichodrámát próbáltam összehozni, miután hagytam, hogy megihlessen a szöveg. Jó olvasást (ismét egy vidám történet)! ♥️
songfic | Wanted Dead or Alive | pszichdráma (akar lenni) | angst
Magamra húztam a
kapucnimat, és kissé összébb húztam az elnyűtt farmerdzsekimet,
hogy óvjon a hidegtől és a szemerkélő esőtől, de ez sem segített
túl sokat. Beálltam egy szűk mellékutcácska sarkára, a kukák
mellé, majd elővettem egy gyűrött doboz cigit. Csalódottan
láttam, hogy már csak három szál van, de azt még nem tudtam,
honnan szerzek többet. Rágyújtottam, és bámultam ki a forgalmas
útra. Zenelejátszók, földet bámuló, mélabús emberek, akik
siettek, ezért fel se fogták a körülöttük zajló világot. Úgy
éreztem, már ezerszer láttam ezt képet, minden annyira monoton,
soha nem történik semmi. Néha egy-egy mentős vagy tűzoltó
belezavart a mindennapi zajba, előfordultak balhék, hangos
veszekedések, de semmi nem törte meg igazán a ritmust. Rosszul
voltam attól, hogy senki nem mutatott újat, minden ugyanolyan
szürke, sőt, csak napról-napra szürkébb.
Hirtelen fojtogatónak
éreztem a levegőt, túl fülledt volt, túl sok. Megígértem
magamnak, hogy ezt a pár napot kibírom, de nem ment. Semmi pénzem
nem volt, szóval valahonnan szereznem kellett. Napok óta ezen a
környéken járkáltam, figyeltem és hallgattam. Tudtam, hogy van
egy üres lakás innen két utcára, de oda csak a legvégső esetben
akartam menni. Hirtelen viszont egy meglehetősen kellemetlen zaj
ütötte meg a fülemet, így rohanni kezdtem. Túl közel éreztem a
rendőrautók szirénáját, szóval előkapartam a zsebemből a
kulcscsomót, amit a lakás előtti növény földjében találtam.
Az ott lakóknak fel se tűnt, mikor elindultak nyaralni, hogy ott
ültem épp a lépcsőházban, ahol pár órával azelőtt elaludtam.
Odaértem a kapuhoz, majd remegő kézzel próbáltam megtalálni a
megfelelő kulcsot. Épp akkor slisszoltam be, mikor megláttam a ház
egyik lakóját arrafelé tartani, szóval reméltem, hogy nem látott
meg, vagy ő is ugyanolyan, mint mindenki más, aki fel sem figyel a
környezetére, csak a saját kis problémáival van elfoglalva.
Abban a pillanatban arra
se emlékeztem, melyik emeletre tartok. Nem tudom, hogy jutottam be a
lakásba, az egész kiesett. Talán félig másztam a lépcsőn,
négykézláb. Mire felértem, csak levágódtam a kanapéra. Le
akartam zuhanyozni, legutóbb egy napja ettem száraz kenyeret, nem
ittam. Sem vizet, sem mást.
Mikor felébredtem,
fogalmam sem volt, merre lehetek, bár ez az utóbbi hetek
tapasztalatai után nem volt meglepő. Estefele lehetett, de nyár
lévén még nem ment le a nap. Kimásztam a fürdőszobába, és
belepillantottam a tükörbe, de a látvány megijesztett. Talán egy
hónapja borotválkoztam utoljára, a hajam is megnőtt már, a
szemek alatt sötét karikák látszottak, a szemem durván
bevérzett, és sok ráncot összeszedtem, mióta eljöttem
otthonról. Az eljövés talán nem is a legjobb szó. Kiraktak.
Megszöktem.
Miután
megmostam az arcom, és le is zuhanyoztam, elindultam körbenézni a
lakásban. A családnak két gyereke lehetett, két kis szobát
találtam. A sajátjaimra gondoltam, már nem láttam őket egy éve.
Az egyik sarokban egy hintaló állt. Nekik is van otthon. Nekem
is volt. Nem bírtam tovább a
látványt, az elrendezett hálószobákat, a kirakott közös
képeket, így megkerestem a konyhát, mert a hasam már korgott.
Találtam toast kenyeret, megpirítottam kettőt, de azokat is
nehezemre esett lenyelni. Mostanában keveset ettem, amitől az
elején mindig éhesebb voltam, most viszont már minden falatot
sokáig kellett rágnom, hogy lemenjen. Végül benéztem a hűtőbe,
amit később megbántam. Nem tudom, mit kerestem, de azt tudom, mit
találtam: alkoholt. Mostanában nem nyúltam hozzá, és valahol
mélyen éreztem, hogy jobb volt ez így, bár nem saját döntés
volt. Már pénzem nem volt rá. Másra kellett.
A
következő pár óra homályosan van meg. Emlékszem a dohány
szagára, a számból kiömlő sörre, amikor már nem tudtam
normálisan nyelni. A füst csípős szagára, akkor már égett a
gyomrom, meg a tüdőm is, bár inkább a szívem. Találtam egy
gitárt. Először csak párszor megpengettem, egy idő után viszont
énekelni próbáltam, de a hangom fojtott és rekedtes volt. Már
rég nem szólaltam meg, közben pedig sokszor köhögési roham tört
rám, ennek ellenére pedig elszívtam az újabb és újabb szál
cigiket. A dohányom már összekeveredett a fűvel, nem is
számolgattam már, hogy mennyit juttatok be a szervezetembe. Egyre
erőteljesebben énekeltem, a végére talán már üvöltöttem is,
nem tudom. Elborult az agyam, felálltam a kanapéra, a gitárt már
szinte ütögettem, nem is pengettem. Aztán elkezdtem földhöz
vágni, közben már nem is dallam tört fel a torkomból, hanem
reménytelen ordibálás. Nem gondoltam semmire, mégis mindenre,
miközben a gitárt hozzávágtam bármihez, amit értem, majd az öklömmel
püföltem. Levertem vele a falakról a család közös képeit, majd
elkezdtem a húrokat letépkedni. Romboltam, de nem tudatosan,
csak kiadtam minden dühömet. Végül a sarokba hajítottam a
hangszer maradványait, majd lerogytam a padlóra, akkor már
zokogtam. Fulladozva próbáltam visszanyelni a könnyeimet, állati
hangokat produkálva. A hajamat téptem, majd ott kucorogtam a
sarokban. Magzatpózban fetrengtem, a saját szennyemben. Így
aludtam el megint.
***
Egy ház előtt
álltam, takaros kis kerttel, lenyírt fűvel, tökéletesen
berendezett környezettel. Talán túl tökéletes
is volt. Elindultam a gondosan lehelyezett járólapokon a bejárat
felé, majd beléptem. Ismerősnek tűnt a hely, mégis idegen. Talán
a makulátlan tisztaság, meg a precízen elhelyezett tárgyak miatt.
Mindennek pontosan ki volt centizve a helye, még a díszek is
katonásan álltak egymás mellett. Úgy éreztem, minden léptemmel,
mozdulatommal, és a lélegzetemmel is csak beszennyezem a
környezetemet. Tudtam, mit merre találok, mégis úgy éreztem,
mintha most lennék itt először. Lassan felderengtek régi
emlékfoszlányok, de furcsán éreztem magamat. Egy kisfiú szaladgált kint, az ablakból
lehetett csak látni, egy kutyával kergetőztek. Egy másik, idősebb
kissrác a sarokban játszott az építőkockákkal, egy harmadik
pedig a konyhában rángatta anyukája kötényét, hogy éhes.
Megzavarodtam, hirtelen megtelt a tér, és mindenhol ugyanazt a
gyereket láttam, csak más-más korban. Az egyik a lépcsőn
szaladgált egy papírrepülővel, viszont valaki fejvesztve rohant
ugyanott felfele, mintha az életéért futna. Talán így is volt.
Láttam egy hét-nyolc éves formát, aki társasozott, de a másik
játékos alakja elmosódott. Szinte ugyanazt a gyereket a szekrény
előtt kuporogva is megpillantottam, ő sírt, előtte pedig a
kivehetetlen férfi
állt, üvöltözve. Aztán változott a kép, én még mindig
ugyanott álltam, földbegyökerezett lábbal, de a kisfiúk
megváltoztak. A saját fiamat pillantottam meg, többedmagával,
ugyanazokat a mozdulatokat csinálva, mint az én kiskori énjeim. Az
egyetlen dolog, ami más lett, hogy az a férfi nem az apám, hanem
én voltam. Hirtelen túl sok lett, ismét megjelentek a saját
gyerekkori emlékeim, most egyszerre a másikkal, a szoba pedig
összefolyt, egyszerre láttam a széthagyott játékokat, a koszos
padlót, a véres konyhapultot, ahová bevertem a fejem, mikor
nekilöktek; és azt a fojtogató tisztaságot, ami az érkezésemnél
fogadott. Ismét úgy éreztem, hogy képtelen vagyok befogadni az
egészet, hogy megőrültem.
***
Mikor
magamhoz tértem, még mindig ott feküdtem, ahol végül kiütöttem
magamat, ugyanolyan pózban. Hihetetlen bűz volt, ahogy
feltápászkodtam, láttam a vért, ami az öklömről cseppent le.
Még mindig vérzett. Hányás és húgy szaga keveredett. Azt
kívántam, bár belefulladtam volna a saját nyomaimba. Émelyegni
kezdtem, most már nem szűnt az érzés, ami eddig is bennem volt:
menekülni akarok, el innen, a városból, a világból, de legfőképp
a saját fejemből, ahova hónapok óta be vagyok zárva. Felálltam,
bár nehezemre esett, majd megtámaszkodtam a falba. Körbenéztem,
de fel sem fogtam a károkat, amiket én magam okoztam, mert hihetetlenül sajgott a fejem. Nem messze
tőlem egy széttépett újság hevert, arra próbátam összpontosítani, amit valószínűleg pár
órával azelőtt téphettem szét. Már az ideérkezésemnél észrevettem, de
nem akartam belenézni. Nem érdekelt, hogy köröznek-e, vannak-e
hírek, mondott-e valamit a feleségem. Napok óta eszembe se jutott, bár nem is foglalkoztam semmi mással, csak hogy eltereljem
a figyelmemet, száműzzem a gondolataimat, az embereket
tanulmányozzam. Felröhögtem, mély, keserű hörgéssel,
ijesztően. Ítélkeztem mások fölött, mikor ott voltam én,
elcsesztem az életemet, egy drogos alkoholista voltam, aki menekült
az igazság elől. Tudtam, hogy nem a rendőrség miatt félek, vagy
ami az elkapásom után következne, hanem hogy belenézzek a saját
szemembe. Tudtam, hogy abba kéne hagynom, de nem ment.
Onnan
is elmenekültem, otthagyva a romokat. Úgy éreztem, hogy
tönkretettem egy család életét, ahogy apám a miénket, és én a
sajátomét. Fojtogatott a levegő, de azt hiszem, ez már nem is
fog elmúlni soha, örökké így marad.
***
Futottam.
Nem tudtam, hova, vagy hogy ki elől, csak azt, hogy üldöznek.
Sokáig álltam még a lakásban, magam sem tudom, miért, talán
szembesülni akartam az általam okozottakkal, amik engem tükröztek.
Az otthagyott rom én voltam, csak magamat már jóval régebben
tettem tönkre. Talán ismét egy sziréna térített magamhoz, már
nem tudom. Csak azt, hogy kirohantam a lakásból, úgy hagyva magam
mögött, mint régebben a sajátomat. Hajnal lehetett, már
világosodott. A fullasztó érzés nem múlt el, csak erősödött de ahhoz lassan
hozzászoktam. Most viszont mást is éreztem, mintha figyelnének. Tudtam, hogy futnom kell, valami vagy valaki közelít felém.
Nekiiramodtam, át a szűk utcákon. Kiértem a főútra, ahol
embereket érzékeltem magam körül, de nem volt időm megvizsgálni
őket. Talán őket is üldözte az a dolog, lehet oda kellett volna
kiáltanom, de kezdtem kifogyni a szuszból, már csak az adrenalin
mozgatta a végtagjaimat, esetleg a bennem maradt drog, én már rég
elvesztettem az irányítást. Ahogy egy kisvárosi részhez értem,
még gyorsabban rohantam, el az emlékeimtől, meg attól, ami
követett engem. Néha láttam egy-egy felvillant arcot, de az elején
nem tudtam kivenni, kik azok. Megpróbáltam kiüríteni a fejemet,
és nem figyelni semmi másra, csak hogy megmeneküljek. Aztán
felismertem az első arcot. A fiam volt. A fejemben hallottam, ahogy
azt mondja, csalódott bennem. Már kezdett elfogyni minden tartalék
levegőm, de nem álltam meg, nem tudtam
megállni. Úgy éreztem, az életem múlik rajta, így hát
folytattam. A saját arcomat is megláttam, aztán sorban mindenkiét:
apámét, anyámét, a feleségemét, a kislányomét, akivel szinte
semmi időm nem volt. Már a kezemmel próbáltam elhessegetni a
képeket, kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, az arcomon könnyek folytak le.
Körülöttem újra változott a helyszín, ahogy rohantam, megint magasabb
társasházakat láttam, egy főutat is. Befordultam egy sarkon,
talán egy sikátor lehetett, nem tudtam megmondani. Magamtól meg
sem álltam volna soha, addig akartam futni, míg el nem fogyok.
Végül átestem pár kukán, amiket észre sem vettem, felborítva mindent. Nem érzékeltem
sem a zajokat, sem a saját kiáltásomat, nem éreztem a fájdalmat
sem, ahogyan felhorzsoltam a végtagjaimat. Körülnéztem, felismertem, hogy hol vagyok. Én egyenesen futottam, nem kanyarodtam
el, most mégis szinte ugyanott voltam, ahonnan elindultam. Abban a
szűk kis utcácskában, ahonnan előző nap a lakáshoz mentem.
A családra gondoltam, akik majd hazaérve az én mocskomat találják
ott. Nem csak a koszt, a törött holmikat, hanem a romlott
lényemet is. Most viszont ott ültem, egyedül, horzsolásokkal,
véresen, kifulladva. Az előbb az életemért futottam, vagy magam
elől, már nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy futottam. Nem is
üldözött semmi.
- John Lennon - Imagine
- Marilyn Manson - Sweet Dreams
- Republic - 67-es út
Remélem, tetszett, jövőhéten újra itt! ♥️
Love, a beteg elméjével nevetgélő Lyla
oK É ÉDESANYÁM-
VálaszTörlésyou're creeping me out but like ???? holy fuckin shit
legit a kedvenc dolgom ebben ahogyan általánosságban a környezetet írtad le, olyan nyers, csupasz és valódi és geughbt
ha nem nézzük, mit váltott ki belőlem olvasás közben, simán olvasnék ebből még többet like yespls
my brain is jelly but !!! i love it !!! love you!!
- a fogalmazásból szarabb lányod
Love you too <3 arról nem beszélünk, hogy ez hogy jött, meg miket vált ki, mert magamat is megijesztem :'D
Törlés