2017. 07. 10.

Ausztrália I. - ideút és első élmények

Hey guys!

Természetesen szokás szerint teljesen kiment a fejemből, hogy írjak, de most itt vagyok és igyekszem heti rendszerességgel frissíteni az oldalt. Lehet, hogy időközben kirakok pár novellát, de ilyesfajta bejegyzések inkább augusztus végétől lesznek, addig pedig kárpótollak titeket egy kis élménybeszámolóval egyenesen Ausztráliából! Már dolgozom egy galérián is, ahová feltöltögetek pár fotót az útról, a házról és a látnivalókról. Ez most egy összegzőbejegyzés lesz, amiben leírom, hogy hogyan kaptam lehetőséget erre az útra, meg az ideérkezésről is mesélek. Ebbe a nyári sorozatba nyolc bejegyzést tervezek, először az előtörténet, aztán a hat hét során mindegyikről írok egy-egy beszámolót, utána meg egy visszatekintést is olvashattok. Remélem, tetszeni fog nektek!

kilátás

 Ezeket a sorokat én már Perthből írom nektek, a cserediákom nővérének szobájából, ahol a család elszállásol (vagyis itt csak egy ideig, most még látogatóban van a nagymama, utána megkapom a vendégszobát). Ugye én egy bécsi iskolában tengetem év közben a hétköznapjaimat, ráadásul egy nyelvi gimnáziumban (ezért is tanulok angol mellett latint és ógörögöt, minden mást pedig eleve németül). A suli rengeteg lehetőséget kínál különböző utazásokra nyelvtanulás céljából, ilyen volt például idén a San Franciscói program, ahová az osztályom egy része mehetett, meg két év múlva a kirándulás Francia-, Olasz- vagy Görögországba (attól függően, hogy ki melyik nyelvet választotta). Ezáltal pár éve kapcsolatban vagyunk egy ausztrál iskolával, így minden évben páran a nyári szünetből hat hetet itt tölthetnek (általában egy évfolyamból lehet jelentkezni), utána pedig télen a cserediákok látogatnak meg minket szintén ennyi időre.

Általában többen szoktak lenni, de most csak ketten jelentkeztünk a programra, így bár meg kellett írnunk a motivációs levelet, egyértelmű volt, hogy mehetünk. Hamarosan felvettük a kapcsolatot a cserediákjainkkal is, majd elkezdtük intézni a repülőjegyet és vízumot, illetve kitöltögetni az itteni iskolához a papírokat. A másik leányzó amúgy egy osztálytársam, Caro, róla még fogtok hallani. Szóval elkezdtünk levelezni a másik két diákkal, én Moonyeannel [Múnjen], ő pedig Maxivel, akik szintén nagyon izgatottak voltak az elejétől kezdve. Igazából január környékén nagyon távolinak tűnt az egész, most pedig itt vagyok!

csak egy kis káosz pakolás előtt/közben/után, és igen, Mickey Mouse-os bőröndöm van *elvan*

A terv az, hogy az első két hetet még kihasználjuk, körbenézünk, felfedezzük a környéket, később Moon családjával el is utazunk délre, meg találkozunk egy-két barátjával, itthon leszünk, lazítunk, aztán utána számukra véget ér a szünet és Caróval együtt iskolába fogunk járni velük. Már nagyon várom, mert egyrészről az egész iskolarendszer más, mint nálunk vagy Magyarországon (erről majd szerintem írok is), másrészről pedig egy lányiskola egyenruhával, amit mindig is ki akartam próbálni, szóval nagyon várom már az egészet! Van iskolabusz is, bár ha jól tudom, közel van, szóval végre elgyalogolhatok a barátaimmal suliba, azt mindig is ki akartam próbálni. (*fangörcs*)

Akkor egy picit a repülőútról is: bevallom őszintén, évekkel ezelőtt repültem utoljára, nem igazán emlékszem rá, csak az maradt meg, hogy kicsiként mennyire untam azt a sok várakozást. Meg amúgy Barcelona közel volt ahhoz képest, hogy most a világ másik felén vagyok, ahol még az évszak is más… Tegnap (július 9.) reggel nyolckor kimentünk a bécsi reptérre a szüleimmel és húgommal, ahol találkoztunk Caróval és az ő családjával. Becsekkoltunk, leadtuk a bőröndöket, aztán igazából ideje volt elindulni. Az ellenőrzés elég kellemetlen, pláne, hogy kézipoggyászom is volt a sima táskám mellett, de bejutottunk, aztán bár vártunk még egy órát, én lelkes kisgyerekként csak örültem a buksimnak. Végül háromnegyed tízkor elindultunk, egyenesen Szerbiába. Konkrétan tapsikoltam, mikor felszálltunk, aztán csak bámultam ki az ablakon. Nagyon aranyos volt az első gép, meg meglehetősen kicsi a többihez képest. Belgrádban sikerült figyelmen kívül hagynunk, hogy merre van a transit, ahol maradnunk kellett volna, a biztonságiak meg csak lepecsételték az útlevelünket, így újra ellenőriztetni kellett, de jelentem, megtaláltuk, hol kell, úgyhogy büszke vagyok magunkra!
Jó lázadó diákként letelepedtünk a padok mellett a földre, természetesen rögtön előszedtük a kajánkat, bár én a kocsiban ettem, odafele kaptunk egy szendvicset és addig csak másfél órát repültünk, de a nagy izgulás közben megéhezik az ember, meg amúgy is, a babákat három óránként etetni kell. Összesen két órát vártunk, de egyáltalán nem volt vészes, vittünk elég könyvet és zenét, aztán meg is kezdődött a beszállás. Abu Dhabiba már öt óránál is többet repültünk, de nagyon kényelmes volt a gép, kaptunk takarót és párnát, meg elég hamar feltaláltuk magunkat a tévével kapcsolatban. Mire odaértünk, ott már sötét volt (ottani idő szerint nyolc óra lehetett, otthon hat), a repülőből szépen lehetett látni a kivilágított városokat leszállás előtt. Mikor kiszálltunk a gépből, megtapasztaltuk, hogy milyen a meleg idő, ugyanis Abu Dhabiban (naplemente ellenére) több mint negyven fok volt, szóval besiettünk az épületbe. A transitban aztán összetalálkoztunk a többi gép utasaival, nagyon sokan voltak, az ellenőrzés is sokkal tovább tartott, ha jól néztem, hatvan kapu is volt, eltartott egy darabig, mire bejutottunk a miénkhez. Megnézték a jegyet, utána ellenőrizték, hogy nincs-e valamiféle folyadék nálunk, mert azt nem lehet bevinni, aztán leültünk. Én meg utána akartam elmenni pisilni, mint kiderült, egy működő WC volt az egész reptéren, ráadásul én rövidnadrágban flangáltam ott mindenki előtt.
Végül felszálltunk az utolsó gépre, ahol az elkövetkezendő tíz és fél órát töltöttük. Az azelőtti repülőn és itt ugyanaz volt az ebéd és vacsora, kenyér, víz, saláta, desszert és választható meleg étel (csirke, marha vagy tészta), reggelire meg csirkés pite, ami elég volt arra, hogy ne haljunk éhen, közben pedig még többször jöttek innivalót kínálni. Ottani idő szerint este tizenegykor indultunk el (nálunk kb. kilenc), Perthbe pedig az új idő szerint délután egy óra körül érkeztünk meg (reggel hét). Túl sokat nem tudtam aludni, mert hideg is volt (aztán kértem egy második takarót), meg gyakran felébredtem, ha elment mellettem valaki, mivel sajnos a szélén ültem, de azért elviselhető. Reggel nagyon gyönyörű volt a kilátás, előtte viszont csak az óceán, ami azért ijesztően hatott. Még a repülőn kaptunk egy kétoldalas kérdőívet, amit ott ki is kellett tölteni, személyes adatokkal (név, elérhetőség, honnan jöttél, meddig maradsz, milyen szándékaid vannak), illetve kérdésekkel, hogy mit szeretnél bevinni Ausztráliába (pl. drog, fegyver, x mennyiségnél nagyobb pénzösszeg, alkohol vagy cigi, állatok/állatok részei, anyagok…), amit leszállás után leellenőriztek. Miután megérkeztünk, gyorsan átöltöztem, mert Perthben tél van, ami kb. 15 fokot jelent, aztán elindultunk kifele. Rengeteg kontroll volt, de az első, ami feltűnt, hogy nagyon kedvesek és mosolygósak voltak az emberek. Leokéztak mindent, úgyhogy megkerestük a bőröndöket, kifele menet még egy biosecurity kutyus átszagolgatta a csomagokat, hogy biztos nincs-e nálunk ennivaló vagy maradvány, aztán ki is értünk. Ahhoz képest, hogy 17 órát repültünk és összesen 21 órát tartott az út, nagyon kényelmes volt, én élveztem (végül is egy hónap múlva újra átélem). 



 Rögtön megpillantottuk a lányokat, meg ők minket, így vigyorogva lerohantuk egymást, engem először Moon ölelgetett meg, aztán Maxi is, illetve volt ott két barátnőjük, akik kíváncsiak voltak ránk, végül pedig az anyukák is bemutatkoztak. Én el is búcsúztam Carótól, majd a parkoló felé vettük az irányt, miközben Moon és az anyuja kérdezgettek. A házuk fele menet mutogattak pár dolgot, én meg csak fangörcsöltem, hogy jujj, Ausztrália! (Más felé mennek az autók!)
Mivel Perth nagyobb, mint Bécs vagy Budapest, de sokkal kevesebben lakják, így hatalmas házak vannak, ráadásul tipikus kertváros, sok zölddel, parkkal, pálmákkal (!). Moonék házába rögtön beleszerettem, töltögetek majd fel pár képet.
Miután gyorsan lezuhanyoztam (végre újra embernek éreztem magamat), elmentünk enni, aztán sétálni egyet, mert az utcájuk rögtön a folyópartra vezet (a folyó, ami ránézésre tó is lehetne és amúgy belefolyik az óceánba). Moon is rengeteget kérdezgetett, mert imádja az európai kultúrát, meg ő is mesélt nekem sok dolgot, amit remélhetőleg hamarosan meg is tapasztalhatok. Ami már most feltűnt, az az, hogy az emberek nagyon mosolygósak és közvetlenek, akárhová bemész, az az első, hogy megkérdezik, milyen napod volt.

Ez lett volna az első beszámolóm a nagy ausztrál kalandomról, bár olyan sok minden még nem történt. Igyekszem jövő hét elején minél hamarabb írni és mesélni a következő pár napról. Remélem tetszett a bejegyzés, meg a képek is!
Love, a fáradt, ám nagyon boldog Lyla


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A blogon megjegyzésmoderálás folyik, hogy senki ne maradjon válasz nélkül.